Eger - hetilap, 1869
1869-02-18 / 7. szám
50 madá meg, s e nagy közjogi kérdés békés kiegyenlítését folyton függőben tartván, öntudatlanul bár, megakadályozá az egész nemzet életerős egyesülését. Ha ez időközben bekövetkezhetett volna, úgy történelmünk e korszaka nem a mohácsi vészszel, a magyar birodalom két részre szakadásával 8 200 éves török rabigával, hanem sz. István birodalmának oly nagyszerű újjászületésével végződött volna be, mely annak nagyhatalmi állását örökre biztositandotta. De tekintsük csak közelebbről e korszak történelmét. Kún László alatt a föurak hatalma netovábbját érvén el, az igazságos visszahatás a vérig kinzott köznemesek részéről az 1286-iki rákosi gyűlésben jutott kifejezésre, s ezzel el volt vetve a hazánk hatalmi állására nézve oly veszélyes végeredményű, de alkotmányfejlődésünk történetében nagy jelentőségű küzdelemnek magva, melynek czélja volt, kivívni a törvényhozó hatalom körében a köznemesség számára is az öt megillető jogos befolyást. Nem állítom én ezzel, mintha azelőtt a nemességet épen semmi befolyás sem illette volna, hanem csak azt, hogy az akkor lábra kapni kezdett oligarchia megsemmitni igyekezett a köznemességnek még addig birt befolyását is, s ez ellen keletkezett részükről az igazságos visszahatás. E nagyszerű küzdelemnek egy fénypontja az, midőn a nemzeti párt, első ízben emelkedvén túlsúlyra, Corvin Mátyást emelé a magyar trónra, s van-e jelenleg magyar, ki büszkén ne tekintene e nagy király korára, kiben az akkori köznemes-párt nézeteinek oly jeles képviselőjét csodáljuk. Ha az ő halála után ismét a köznemes-párt jelöltje, Corvin János jutott volna a magyar trónra, akkor az oligarcha-párt fejét többé föl nem emelhette volna; de a sors máskép határozott. A választás szokott halogatása által a nemzeti párt kijátszatott, s a királyválasztásnál az oligarchia győzött: a nemzet azonban csakhamar észrevevé rászedetését, s a pártharcz addig nem ismert szenvedéllyel tört ki. s még a mohácsi vész fölötti megdöbbenés sem volt képes őket rábírni, hogy a nemzeti hatalom sirja fölött egymásnak kezet nyújtottak volna, hanem inkább külön vált a nemzeti párt azon elemtől, mely hatalmában velők megosztozni nem akart, s pártjok fejét, Szapolyait emelé a trónra. Hogy e választás nem volt oly szerencsés, mint a Mátyásé, az az emberi számítás körén túl feküdt. A daczos vajda gyönge királylyá lön, s ennek eredménye, hogy egy reménylett, dicső Magyarország helyett két gyönge államrész állott elő. Ide vezetett az oligarchia önzése,ez érleié meg mindinkább azon gyümölcsöt, melyet jelenleg szomszédtartományokkali közösügyeknek neveznek ; e korszak büszke váruraiban keresd tehát magyar, neheztelésed tárgyát, ne az 1867. jeles férfiaiban kik, öt század romjain hozzá mertek fogni az újjáépítés óriási munkájához. Jól értem én a fájdalmat, melyet kivétel nélkül minden magyar a közösügyek léte fölött érez, s ha valaki kérdené okát, ezt felelném: mert e szavak képezik a siriratot egy oly sir fölött, melyet a magyar bírálom nagyhatalmi állása számára egy önző aristocratia ásott, s török fanatismus segített betemetni. Nem újítottam volna föl e már rég behegedt sebeket, ha nem látnók naponta, hogy oly férfiak is, kik igazán szeretik hazájukat, neheztelve tekintenek azon nagy férfiúra, ki ama nehéz időkben, midőn egy szebb jövő iránti reményünk végkép eltűnt, s számunkra csak a kétségbeesés útja volt nyitva, egyetlen barátunk, egyetlen vigasztalónk volt. És miért tevék ezt ? Mert benne gyaniták a közös viszonyok terem tőjét, holott ö azoknak csak nagy rendezője volt, ki nem gondolva hiú népszerűségével, bátor kézzel le merte rántani a leplet a közös ügyekről szóló 1849. III. t. ez. 13. §-ról s csupán hazája iránti szeretetből vezettetve, rendet hozott e viszonyok közé, a melyeknek rendezetlensége három századon át annyi könyet facsart honfiaink szemeiből, s mely rendezetlenségnek most legutóbb is, 1848- ban, ezeren és ezeren estek áldozatul, elfolyt a legnemesebb vér, mely élve maradandóbb eredményeket is nyújthatott volna az amúgy is oly fölötte meggyöngült magyar nemzetnek. Saary Ferencs. Városi ügyek. A f. évi február hó 14-én Eger városa részéröl tartott képviselői ülésben következő ügyek tárgyaltattak : Elnöklő polgármester előterjesztő, hogy f. hó 9-én Hevesmegye egri megyeházánál egy eger-poroszlói lóvonatu vasút kiépítése tárgyában tanácskozmány tartatván, az abbani részvétre, Eger városát képviselendő, királyi biztos ur ö mlga által meghivatott; minthogy azonban a tervezett lóvonatu vagyis közúti vaspálya Eger városa igényeit és érdekét, szemben az országgyűlés 1868. évi május 26-án tartott ülésében határozattá emelt központi bizottság javaslatával, — mely szerint Eger városát, a hatvan-miskolezi vonattal valamely legalkalmasabbnak mutatkozó ponton szárnyvonal által kapcsolatba hozni elrendelé, — ki nem elégíti; ennélfogva a fönérintett tanácskozmány jegyzőkönyvét további intézkedéstétel végett bemutatja. Ámbár a bemutatott s fölolvasott jegyzőkönyv szerint, a mennyiben az érdekeltek kellően képviselve nem voltak , de különben is a jelenlegi sáros időben a vonalak be nem járhatók, — a tervezett egerTÁR Maligieri Bianca. (Történeti beszély.) (Folytatás.,) Luigi ezt észre nem vette, s midőn Bianca hozzá közelítve gyönge nyomással vállaira tévé kezét, egész termetében megrezzent. „Luigi! mi bajod ?“ kérdezé halkan.,, Oh ne fordulj el, ne rázd fejedet tagadólag, engem meg nem csalhatsz, előttem semmit el nem titkolhatsz. Látod, a legkisebb redő, mely szép homlokod beárnyékolja, mint nyíl sebzi lelkemet, s gyötör napokig. Legjobban titkolt sóhajod, mint kétségbeejtő kiáltás, viszhangjával rázza szivemet. Oh mondd meg, mi bajod? miért oly bús tekinteted?“ „Semmi bajom sincs,“ mormogá, hátat fordítva neki. „De ha kitalálnám, ugy-e bevallód nekem ?“ „ígérem!“ „Jöj, üljünk le,“ mondá hízelegve, s a közben gyöngéden a pamlag felé vezeté, mely a salon közepén, épen a pompás hegyikristálycsillár alatt állott. „Ülj le, s engedd meg, bogy én lábaidnál foglaljak helyet.“ Gyöngéden leülteié öt, s hirtelen egy zsámolyt csúsztatott lábaihoz. „Te ma igen különös vagy!“ igy szólt Luigi. „A büszke, a szép Bianka lábaimnál ül! És miért!?“ „Hogy jobban láthassam szemeidet,hogy ajkad egyetlen hangját s leheletét se szalaszszam el. Most hadd találjam el,mi bajod. Van valami vágyad, kívánságod? birni óhajtanál valamit? Talán egy szép ház, damaskusi kard, vagy egy ékes gondola? ilyen valami a mit birni óhajtasz?!“ „Kegyetlen vagy !“ kiáltá keserű hangon. „Te szegénységemre figyelmeztetsz!“ C Z A. {►„Szegénységedre, Luigi ? Nem testvéred vagyok-e ? Nem testvéremé-e mindenem, mivel bírok ?“ „Ha valódi testvéred volnék; de csak a gyermekkori egytttt- lét 8 hosszú évek szokása tett azzá ! Nevedre s szerelmedre egyaránt nincs jogom. Semmi sem sajátom, csak szegénységem. De nem ez bánt engem. Arany és gyémánt, damaskusi kard, szép gondola 8 ház után nincsenek vágyaim.“ Ezután egy kis ideig hallgatagon gondolkozó tekintetét földre szegzé. „Luigi!“ 8zakitá félbe a csöndet Bianca, „talán a szerelem gyötör ?“ Hangosan fölkaczagott,de az egy bús, vad kaczaj volt, mely eláruló szive fájdalmát. „Nem!“ mondá, „A szerelem csak gyenge női szivek s gyáva férfileíkék kelepczéje. A valódi férfi, annak bilincseitől mindig szabad. Nem, én sohasem voltam szerelmes, s nem is óhajtók az lenni.„ „Te nem szerettél soha!“ ismétlé, „még engem sem!“ „Oh téged,“ mondá,gyengéden megsimitva arczát, „téged szeretlek szívem minden érzelmével, úgy szeretlek, mintha valóban testvérem volnál, s szeretni foglak örökké!“ „Oh, látom, hogy becsülsz engem ; de nem szeretsz!“ válaszoló sóhajtva. „De találgassuk tovább! Te dicsvágyó^vagy, a hirszomj gyötör!“ Luigi megrázkodott, s szemei lángolni kezdének. „Igen,“ szólt szenvedélyesen, „igazad van! eltaláltad! Nem viselhetem el e tétlen életet. Olyan vagyok, mint a fogoly madár, mely kötözött szárnyakkal bokorban piheg, szomorúan nézdeli, mint törnek szabad testvérei a szikla csúcsa felé. Nem, nem viselhetem el!“
