Eger - hetilap, 1869
1869-12-23 / 51. szám
402 nőtlent és öngyilkost oly embereknek tartották, kik jogaikkal visz- szaéltek, megromlott polgároknak és áliodalom ellenségeinek. Visz- sza kelle hát tartóztatni az embereket ezen vétkektől, nemcsak, hanem erényre is buzdítani. Ez lelke mindazon görög törvényeknek, melyek a nős és nőtlen életre vonatkoznak. A történet leginkább csak az athénieket és spártaikat említi különösen. Athénében sem szónokokat, sem tábori tiszteket nem alkalmaztak addig kormányra, inig gyermekeik nem voltak. Spártában pedig csak azt mentették föl az őrállástól, kinek három gyermeke volt, és csak az volt mentes minden statustehertöl, ki öt gyermeknek volt atyja. Sőt túlfeszített gondoskodásuk annyira terjedt, bogy a késő nősülést s egyenetlen házasságot is büntették, mire nézve különös pörformáik voltak. Athénében törvények tilták a végintézkedést, azt rendelvén, hogy az atyai örökség a gyermekek közt egyaránt osztassák föl; a törvények nem engedők, hogy egy és ugyanazon személy több után örökösödjék, kétségkívül azon szempontból, bogy a birtok minél arányosabban oszolván föl, a népesedés annálinkább elömozdittassék. Ilyenek voltak a hajdani két hatalmas státusnak népnevelést tárgyazó törvényei; mikép intézkedtek a többiek, nem tudhatjuk, de ha a leuktrai hős Pelopidas szemrehányását szelídítő feleletéből következtetnünk szabad: azok intézkedései, szokásai, erkölcsei is ama két fö állam szellemében nyilatkozhattak. Nem szólok Rómáról, tudnivaló, hogy mennyire igyekezett a béthalmu város alapitója a népesedés előmozdításán ; világos, hogy a köztársaság első éveiben a királyok, a tanács s nép mindenféle rendelkezést tőnek, hogy a polgárokat nösülésre bírhassák. L&rinczffy János. (Vége köv.)-4 T Á ii Fallieri Marino. IX. (Folytatás.) Marino a herczegi palota egyik börtönébe záratott, s épen abba, melyet Steno elhagyott. A szerencsétlen dogé azon helyet foglalta el, hol a marquis fogsága keserves óráit töltötte. A hideg és nedves lég csakhamar magához tériték a dogét. Lassan-lassan visz- szanyerte bátorságát, és kétségbeesés nélkül elmélkedett jövője fölött. — Nagyban játszottam úgymond — s elvesztőm a játékot. Meg kellett volna gondolnom, hogy Velenczében még a gondolatok sem kerülhetik ki a tanács éber figyelmét. De miért kegyelmeztek meg Pelizzarenak ? Hát ö ......... Igen, ö árult el minket. Nem kegye lmeztek meg még az admirálnak sem, s egy egyszerű kovácsnak megkegyelmeztek volna? Szegény Morelli! Szerencsétlen Coppo! Coppo legalább a várt sorsban részesült; előbb vagy utóbb , csak bűnhődnie kellett volna. De az admirált én vesztém el. Hát Steno ! Én a jog terén állottam Itt Franceska emléke villant meg elméjében. — Esztelen ! mondá, hogyan hihettem én azt, hogy törődöttsé- gem az ö ifjúságához való! A telet a tavaszszal akartam összeházasítani. De hol lehet? Hasztalan kerestettem. Megbocsátottam volna neki. Utolsó tekintetem fenyegetés, utolsó szavam meggyalá- zás volt. Talán ... de nem, ez lehetetlen! és mégis . . . szeme oly tiszta, hangja oly kedves volt, az ártatlanság sugárzott arczából. Zsarnoka valék szépségének : azt hittem, hogy a herczeg parancsolhat szivének. Marino hirtelen elhallgatott. Megnyílt az ajtó. — Készen vagyok — mondá — és........... A zonban a katonák helyett, kiket várt, egy fehér alakot látott, mely lassan közelitett hozzá, s lábaihoz térdelt. Marino meglepetve nézte a hosszú fátyolt, mely a sóhajokra föl- föllebbent, a fehér kezeket, melyek fájdalmas s görcsös reszketőssel emelkedtek feléje. Lehajlott, fölemelte a fátyolt, fölkiáltott, mert nejét, Franceskát ismerte meg. Azonnal fölemelte. — S ön itt! kérdé. Nem tudja ön, hogy a tanács kérlelhetlen, s ha ön gyanús, elveszett ? — Tudom uram, tudom, mond Franceska,— de mi közöm hozzá ? hisz nem én vezettem önt ide! —■ Hát ki vezette önt ide be? — A pénzzel megvesztegetett börtönőr. A f. hó 27 én tartandó bizottmány! gyűléshez. Elég korán vettük Isaák László II. alispán ur meghívó levelét arra nézve , hogy annak tartalmával megbarátkozzunk, s időnk legyen, egy vagy más pont fölötti észrevételeinket elmondani. Mellőzvén ezen meghívó egyéb pontjait, most csupán az 5-ik pontot kívánom a közérdek tekintetében, e lapok utján, néhány szóval a tisztelt bizottmány figyelmébe ajánlani. A hivatkozott pont tárgyalásra tűzi ki a köziek, minisztériumnak a megyén átvonuló államutszakasz átvételére vonatkozó rendeletét, mely számtalan csipös vagy aggodalmas nyilatkozatot vont maga után. Mellőzve azt, hogy mint szól a minisztérium erre vonatkozó leirata, térjünk arra, miként szólhatna teljes joggal ? Nem mondbat- ná-e: „a közmunka által oly erőt adtunk a megye kezébe, hogy a területén átvonuló, s most már a pálya által másodrendűvé lett országos útvonalat abból jó karban tartani képesítve van; mert az államnak egyebekre is kellvén jövedelmeit fordítani, ezen útszakasztól ezennel elvonjuk az államsegélyt.“ Vájjon ez esetben mit szólna a megyék közönsége ? hogy lesz képes ezen gyakorlati rendszerrel megfelelni a közérdeknek, hogy t. i. ezen útvonal járható legyen, mikor e szaporodás nélkül sem voltunk képesek, megyei utainkat kellőleg föntartani ? Erre a válasz röviden az volna : járjunk el helyesen ezen erőnkkel mind a beszerzés, mind a fölhasználásnál, — s a probléma meg lesz fejtve. Bátran hivatkozom némely statistikai adatokra, melyeket itt ezennel fölhozok. A gyöngyösi járásnak 1869. evre összeirott közmunkája 6188 igás- és 33513 gyalognapot tesz, melynek megváltási dija igásnap € Z A. ít— S tudta ön, hogy én fogoly vagyok ? Én a coelestinusok kolostorában valék. Ma este fölkeresett nővérem, s azt mondá, miszerint egy ember értesité öt arról, hogy ön fogva van. Többet nem tudott mondani; az ember semmi körülményt nem említett. Én azonnál ide jöttem. Már két órája, hogy a börtönőr szobájában vagyok elrejtőzve. Hallottam, midőn ön ide jött, s itt vagyok én is. Hittem, bogy fog rám gondolni e rettenetes pillanatban. Nem szoktunk hazudni ......... — Fejezze be: nem szoktunk hazudni a halál előtt. Nemde?... — Fájdalom! — mond Franceska. — Miért nem hitt ön nekem soha! — A harag és féltékenység elvakitott. Miután elég esztele- lenül — azt hittem, hogy ön nyomorult létemre is szerethet engem, hogy az ön gyöngesége hasonló az enyémhez. Most bocsássa meg igazságtalan gyanúsításaimat s az elkövetett gyalázatot. — Én kérem, uram, a bocsánatot. A külszin engem vádolt........ — Feledjük a múltat, kedves Franeeskám. Én halott vagyok. Áldjon meg az ég, hogy utolsó pillanataimat megédesitéd. Néhány óra múlva úgy is visszanyerted volna azon szabadságot, melyet elrabolnom nem kellett volna. Miután tapasztaltam, mit tesz nem szerettetni; föl bírom fogni,mit szenvedhetnek azok, kik remény nélkül, szeretnek. Ön még szeretni fog. Áldásom s utolsó imám tegye önt boldoggá! E pillanatban belépett a börtönőr, s tudatá a herczegnövel hogy már távoznia kell. Franceska letérdelt Marino előtt, ki őt megáldotta, s egy csókot nyomott utoljára homlokára. Sűrű könyek hulltak a herczegnő szemeiből az ősz dogé kezére. Marino fölemelte, s a börtönajtóig kisérte, mely aztán becsukódott utána. Marino figyelemmel hallgatott, mignem az utolsó léptek is elhangzottak. XI. A broglio. Pelizzare nem soká viselte a rátett lánczokat. A herczegi palotába vezettetve, visszanyerte szabadságát, s 4000 aranyat kapott, mi e korban roppant összeg volt. Első gondja volt, a broglióra menni, hol Donatoval találkozott, ki lovagi léptekkel sétált. Angelo is fölismerte Pelizzaret, s teljes megelégedéssel fogadta. — Tudtam — úgymond — hogy találkozunk. Vettem leveledet, melyben tudatod, hogy bátran Velenczébe jöhetek, és sem a törtöl, sem a bravóktól nem kell félnem. Most szabadon lélekzem. Hidd el, nem valami kényelmes dolog, midőn az ember ki nem léphet házá-
