Eger - hetilap, 1869
1869-11-11 / 45. szám
354 várt gyorsasággal elért magaslatán, s önimádó észistenités által töm- jénzett önhiuságának. Ez önbalványozás egyedüli megszüntetöje a művelődési jelenségek történeti fölfogása, csak e módszer van hivatva, kiirtani az ész elbizakodott önzését, s megismertetni az ember szerepét egy magasabb vezető kezével, s ezért fog a tudományunkban uralomra vergődött történeti irány áldást terjesztöleg befolyni az emberiség egész jövőjére. Az ész e történeti folytonos fejlődésére kellett előbb fölhívni a figyelmet, mielőtt a czimzetben jelzett vállalatról, melynek hordere- jét még gyanitni is alig vagyunk képesek, érdemlegesen szólanánk; mert épen nem szándékunk jelen sorainkkal az ész mindenhatóságára dicséneket zengeni, hanem csupán a haladásvágy s törekvés érzetét akarjuk táplálni, a mit átalán a nagy siker példaszerű fölmutatása rendesen eredményez is. S vájjon mi emelé az embert fejlődési menetében, mi dajkálá az ész eredeti gyöngeségét, s mi erősiti oly bámulandó gyorsasággal majdnem ellenállhatlan hatalommá? kétségkívül nem más, minta mindig élénkebb s élénkebb társulás. Nagy művelődéstörténeti igazságot mond ki ez okból Carey H., a szellemdús amerikai nemzetgazdász, midőn művében az emberi társulás tekintetében e szavakra fakad: ,Szigeteld el (az embert), s elveszti szólási képességét, s ezzel együtt gondolkodási tehetségét: vezesd vissza a társaságba, s beszéde visszatértével gondolkodó ember leend!' E társulást, az ész ez érintkezését és súrlódását s ezáltal esz- közlött tökélyesbülését, legfőkép a közlekedési eszközök (előbb folyók, és tengerek, később kőutak, ma vaspályák, jövőben talán léghajók) teszik s tették lehetségessé, s azért valahányszor embertársainkat közlekedési eszközök létrehozásán látjuk fáradni, joggal rajok mutathatunk, mint a polgárosulás előőrseire. Hisz egyedül a közlekedési eszközök bámulandó tökélyesiilése hozta elő napjainkban azon eredményt, hogy most legalább az egész művelt világ a legélénkebb összéletet mutatja föl; hogy az anyagi érdekek szálai mindinkább egybefüződhetnek; hogy a társadalom ez anyagi egybeolvadásának gazdasági életünk egy- egy intézményében már is nemzetközi zálogait bírjuk; hogy idővel e világgazdásza-4 T Á R Fallieri Marino. V. (Folytatás.) Nem soká kellett a szerencsétlennek e titkot őrizni; reggel a szolgák ágyában meggyilkolva találták; a tőr egész a markolatig mellébe volt szúrva. — Az öt szökevény Velenczébe érkezve, aDona- to-palotában talált menhelyet. A két sbirr a padra bujt. Steno a palota egyik szárnyába helyeztetett el. Pelizzare pedig azt mondá, hogy vele ne sokat gondoljanak. Levágta bajuszát, álarczot tett föl, s nyugodtan sétált a herczegi palota körül. Egy órát várakozott, s miután nem látott gondolát megérkezni, azt következtette, hogy a dogé már megjött, a mi igaz is volt. Ekkor a főkapu körül kezdett járkálni, gondolván, hogy a titkos ajtókat úgy is csak más alkalmakkor veszik igénybe. Jól számított. Alig járt itt tiz perczig, midőn a szerzetest látta a palotából kijőni, ki este a dogé társaságában volt. Tizenegyóra volt, azt pedig tudjuk, hogy Velenczében az éjjeli találkozásoknak gyakran rósz következései vannak. — A szerzetes, a mint Pelizzart észrevette, gyorsította lépteit. A kovács, miután csak azért tette föl az álarczot, hogy az admirál rá ne ismerjen, most lerántá azt. Különben is kevésbbé vonzó arcza, most a halvány hold által megvilágítva, épen nem gerjesztett bizalmat. A szerzetes azt hitte, hogy banditával vagy bravoval van dolga, — köztünk legyen mondva, nem is csalódott. — Pelizzare sokkal ügyesebb volt, mintsem emberét elszalaszsza. Azért oda ment a szerzeteshez, s a leg- tiszteletteljesebben szólitá meg: — Az ég küldé önt, tisztelendő atyám! Egy szerencsétlen, a legnyomorultabb ember áll előtte . . . mentsen meg a kárhozattól. — Nem bírom e hatalmat, mond a szerzetes, s ezzel tovább akart menni. De Pelizzare megfogta ruháját, a mit pedig ő megfogott, az ugyan jó kezekben volt. ti egyesületnek, — mint átalán minden gazdasági jelenségnek,— politikai külformábani nyilatkozását bizton előre láthatjuk. S ha közlekedési eszközeinket ily művelődési jelentőségükben fogjuk föl, úgy e nézetteriinktöl azon megjegyzés: miszerint az ezeket előállító mérnöki kar a jövendő világköztársaság első hivatalnokserege, sem áll igen távol. A jelen században a közlekedésügy kiváló fontosságát szivükön viselők egyik leglángelméjübb képviselője, a suezi csatorna-vállalat tervezője s létrehozója, a 65 éves, erőteljes, nyílt arczu Lesseps Ferdinand. A Keleten már atyja igen jártas, nagymüveltségü követségi személynek ismertetett, s fiában mind e tulajdonok a leghatványozot- tabb mértékben újultak meg. Hazája közügyei szolgálatára szentelve életét, közpályját, mint cairoi (Egyiptomban) franczia kereskedelmi ügynök kezdő meg, de csakhamar Európa legelső udvarainál váltakozva képviselő, részint mint ügynök, részint mint követ, hazája ügyeit; mig végre Romából 1849 ben, mert az olasz tevékenységi párt iránt igen engedékeny volt, visszahivatott. De e nagy elme nem soká maradt foglalkozás nélkül, mivel ugyanis már 1854-ben Said egyiptomi pasa udvarába hivá, hol ö lázas munkásságot fejtett ki a suezi csatorna tervezése, s az eszme kivitelének a vállalkozó közönség előtti megkedveltetése ügyében. E végből 1856-ban egy munkát is irt, mely a jövőjét amúgy is Afrikában kereső franczia fajra, úgyszintén az olasz, német és magyar kereskedelmi világra oly befolyást gyakorolt, hogy ennek következtében müve't, az angol féltékenys’ég által eléje gördített akadályok s az európai tőkepénzesek egy részének kétkedése daczára, 1859-ben 80 millió forint tökével, mely 400 ezer 200 forintos részvény utján gyűlt egybe, megkezdheté. (Folyt, köv.) Parlamenti rajzok. Együtt van tehát ismét a honatyák gyülekezete.. mit mondok? együtt van ? alig fogja ezt elhinni a figyelmes hallgató, ki az országgyűlési karzatról nézegeti a nagyon isi ritka padokat, melyek arról C Z A. |k — Tudja meg tehát, mond a szemtelen kovács — hogy egy nemes engem a legérzékenyebben megsértett, engem, ki jobban szeretem becsületemet, mint életemet. Majd megbolondultam, hogy meg nem boszulhatom magam, a csatornába akartam ölni megbecsteleni- tett életemet, midőn az ég önt küldötte ide. Egyedül ruhája láttára eszembe jutott, hogy az öngyilkosság roppant bűn, melyet megbocsátani nem lehet. — Áldom Istent, mond a szerzetes, hogy gyászos szándékodban meggátolt. ígérd meg, hogy többé meg nem kisérled azt. — Esküszöm — kiálta Pelizzare természetes hangon. — Ne esküdjél fiam ! Isten tiltja. S nem mondhatnád meg, miféle bántalmat szenvedtél? — Atyám! ön kegyetlen; már csak e sérelemre való visszaemlékezés is a legszerencsétlenebbé tesz. De megmondom. Egy nemes egész házanépe láttára megbotoztatott. — S miért? kérdé a szerzetes. — Mert nem akartam boszuja végrehajtója lenni egy erényes nő ellen. — A nevét e nemesnek ! — Ön megboszulhatna engem ? — Talán. — Donato Angelo gróf. — Különös! mond a szerzetes. — Én hiszem , hogy a gróf képes minden roszra. Nem csak, hogy téged biintelentil megveretett, de egész Velenczében leggonoszabb. Képes vagy-e daczolni mindennel, hogy boszut állhass ? — Testestől lelkestől öné vagyok. — Jó ; kövess! Egy pár szavam van. Csöndesen haladtak a ferencziek zárdája felé. — Csak az admirállal ne szembesítsen — gondolá Pelizzare. Különben Morellitól nincs mit félni. (Folyt, köv.)
