Eger - hetilap, 1869
1869-02-04 / 5. szám
VII. évfolyam 5. szám. Február 4-én 1869. Előfizetési díj: Egész évre . . 5 ft — kr. Félévre . . . 2 ft 50 kr. Negyedévre . . 1 ft 30 kr. Egy hónapra . — 45 kr. Egyes szám . — 12 kr. EGER. Hirdetésekért minden hasábzotl petit sorhely után 4, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben petit egy sorhelyért 8 kr fizettetik. Politikai s vegyes tartalmú hetilap, megjelenik minden csütörtökön. * S Kiadó-hivatal: a lyceumi nyomda. Előfizetéseket elfogad.* a szerkesztőség (Széchenyi-utcza 26. sz.) — Jentsch O. könyvkereskedés* S minden kir. postahivatal. — Hivatalos hirdetésekért előre befizetendő: egyszeri közzétételért bélyeggel együtt 1 frt. 30 kr. Hirdetéseket elfogadnak: Béc s be n: Haasenstein és Túlcsapott-e megyénk illetékességi körén, midőn a decz. 14-iki határozatot hozta? A szabad sajtó nemes rendeltetésének csak akkor felel meg, ba az igazság földerítésére s átalánositására használja azon nagy hatalmat, melylyel polgárosult államokban az emberek gondolkodás- módja fölött rendelkezik. A mely irodalmi műnek nem az igazság földerítése, a haladás s tökélyesbülés előmozdítása, de más mellékérdek szolgál rugójául, megvetendő, mert aljas módon visszaélt egy nemzet bizalmával, mely a jó, igaz s szép kifejtése elöföltétezése mellett biztositá törvénynyel a sajtó szabadságát. A sajtót „az igazság uralma“ megvalósítójának tekintjük, 8 mert ez uralom megszilárdítása valószínűbb, ha a lapirodalom vidéki kiterjedést nyer, ezért örömmel szemléljük vidéki sajtónk naponkénti élénkülését, mi a vidéki közélet tömörülése s erősbödésének követelménye. Ez eszmék lelkesítőnek, valahányszor e lapok hasábjain nézeteinkkel ingó léptekkel jelentünk meg a közvélemény tiszteletet gerjesztő itélöszéke előtt; s merészeltük volna-e ezt másként, ha az igazság utáni vágynál egyéb szolgált volna vezércsillagunkul ? E vágy ösztönöz ez alkalommal is, midőn igénytelen magánvéleményünket megyénk legutóbbi illetékességi vitája fölött, melyet ezúttal ismét csak az erősb jogával lehetett megoldani, közleni bátorkodunk. Előttünk fekszik a három fontos okmány, mely e közjogi pör- ben szerepelt, t. i. a deez. 14-iki határozat, a minisztertanácsi rendelet, s az ezt követő megyei fölterjesztés. Talán nem tévedünk, ha az egész vitát azon kérdésre vezetjük vissza, hogy: túlcsapott-e megyénk illetékességi körén, midőn a decz. 14-iki határozatát hozta ? Megyénk nem-mel, a kormány igen-nel felelt, döntvényt e kérdésben csak független bíróság hozhatna, királyi biztos küldésével föl van ugyan a kérdés függesztve, de megoldva nincs. A sajtó föladata e részben csak az lehet, hogy a felek érveit részrehajlás nélkül csoportosítsa egymás mellett, hogy igy az olvasó Ítéletét önmaga is megalkothassa. Lássuk tehát elsőbben megyénk többségének érvelését. Ez igen egyszerű s világos, és röviden ekként foglalhatjuk egybe: „Ha azt, mi a decz. 14-iki határozatban foglaltatik, szabad mondani megyénk minden választó polgárának, minden választó-kerületnek s igy a megye tizedrészének, mennyivel inkább szabad ugyanezt mondani e tiz résznek együttesen, a megye közgyűlésén.“ Ez azon észjogi okoskodás, melyre a fölterjesztés fösúlyt fektet, mert az 1848. 16. t. czikket, melyben a 48. előtti közgyűlések hatásköre ruháztatik az állandó megyei bizottmányokra, csak oly röviden s átmenőfélben említi meg, miszerint lehetetlen e két soros fölemlitési módból ki nem olvasni azon hatást, melyet a minisztertanácsi rendelet e meggyőző szavai előidéztek: „A rendi alkotmány korában is, midőn a törvényhozás egyik tényezőjét, utasításhoz kötött küldötteik által majdnem kizárólag maguk a megyék alkották ; ezek joga nem terjedt tovább : mint feleletre vonni saját küldötteiket, ha azok netalán tultették magukat nyert utasításaik korlátain, — ámde azt, hogy az országgyűlés eljárását s annak törvényeit is kárhoztató ítéletük alá vonják; — a megyék soha még csak kísérletbe sem vevék.“ A 16. t. ez. ez idézettel szemben, úgy biszszük, elveszti minden gyözerejét, s csak azt nem foghatjuk föl, hogy a tények ily megviVogler, — Pesten: Zeisler M. király-uteza 60. sz. lágitása mellett mi bírhatta a fölirat szerkesztőit s elfogadóit mégis arra, hogy e képzelt oszlopot is igazolásuk egyik támaszául válaszszák. Ez észjogi következtetés foglalja magában a megye igazolását, lássuk most, miként indokolá nézetét a minisztertanács. A kormány rendeletében azon észjogi tan ellenében, melynél fogva a megye a területén letezö választók s választókerületek ösz- szesége,') s ennek folytán neki mindaz szabad, mi a képviselő-választóknak egyenkint s gyülekezeteikben meg van engedve,— határozottan az 1848-iki törvények által szentesített népképviseleti rendszer álláspontjára állott, s kinyilatkoztatá, hogy e törvények szerint, a magyar törvényhozást a nép, illetőleg képviselői és a korona képezi, a megye törvényhozói szerepe ez elv folytán elveszett, s ez időtől kezdve a minisztériummal együtt csupán a törvényhozás által hozott törvények birálgatás nélküli végrehajtására van kötelezve ; ez legnemesb kötelme, ez teszi egyedül érdemessé azon szép név viselésére: „az alkotmányosság védbástyája,“ mert ez által oda van állítva a minisztériummal együtt „a törvények uralmának“ megvalósítása s biztosítására. Egészitstik-e ki még valamivel a mondottakat? ügy hiszszük, fölösleges, mindenki egy olvasásra látni fogja a fönt előterjesztett ellenvéleményekből, hogy mennyire tarthatlan a népképviselet világos elve ellenében egy oly elmélet, mely népképviseletböl is megyeképviseletet akar kihozni, mely szerint a választó-kerület a megye részét képezi, holott azok mindegyike Magyar-Erdélyhon 446-od részét zárja magába, Heves-Szolnokmegye pedig csak négy járást bir részeiül fölmutatni. Ma már mindenki tudja, hogy ama tiz rész, mihelyt Egerben együttesen van képviselve, nem törvényhozási közeg többé, hanem végrehajtó hatalom, föltétien teljesítője az országgyülés-alkotta törvényeknek. Mindenki örül, hogy 1848-ban sikerült végre nálunk is az alkotmányosság azon első követelményének kivívása, mi által a törvényhozás a végrehajtástól teljesen elválasztatott, s alig hiszszük, hogy jövendő törvényhozásunk e vívmányt elejtse oly intézkedés által, melyben a magyar fölsöház megyei képviselökböli alkotása elrendeltetik. S miután mindebből világos, hogy a kormánynak, midőn amaz illetéktelenül hozott határozatnak visszavonását kívánta, teljesen igaza volt, sőt kötelességmulasztás vádja érhette volna, ha e törvénysértést elnézi: vájjon megyénk miért nem engedett e kívánságnak? Egyedül csak azért nem, „mert a leirat a neheztelt határozat alapindokait legkevésbbé sem gyengíti meg.“ Azt hiszszük, hogy a leirat föladata nem az volt, hogy megyénkkel vitába ereszkedjék a fölött: vájjon való-e, mit a határozat mond, vagy sem ? hanem egyedül annak kimutatása, miszerint megyénknek országos s törvényhozási ügyek fölött adott, bíráló véleménynyilvánítása, törvény végrehajtói állásával s az 1848-diki törvények szellemével homlokegyenest ellenkezik, s e föladatát a leirat teljesen be is tölté. Szerény véleményünk szerint tehát megyénk méltóságával sokkal megegyeztethetőbb lett volna — miután az illetéktelenség kimutattatott — a határozatnak visszavonása, mint egy jogilag le') Ez kitűnik Hevesmegye közönsége e határozati szavaiból : „Ezekkel kapcsolatban — e kettős megye területén — illetőleg választókerületeinkben megválasztott érdemes képviselőinknek — a kik a baloldal soraiban küzdve e megye szellemének és politikai hitének hü kifejezést adni törekedtek, köszönetét s elismerést szavazunk“ stb.
