Eger - hetilap, 1869
1869-04-29 / 17. szám
130 Mindkét tárgyra, valamint több más, a nemzeti vagyon megőrzését és növelését czélzó intézkedésekre nézve, kormányom meg fogja tenni a szükséges előterjesztéseket. Törvényjavaslatok várnak Önök elintézésére több rendbeli vasútvonalak engedményezése tárgyában; továbbá a közmunka s a vízjogi viszonyok szabályozásáról, — a melyek gyakorlati eredményeikben a forgalom és az anyagi jólét emelkedésének újabb lendületet fognak nyújtani. Önök alkotmányos tárgyalása szabályszerüleg-ki fog terjedni az államköltségvetésre is, a melynek megállapításánál Önök, meg vagyok győződve, kellő gonddal lesznek arra, hogy az állam háztartásában, helyes takarékossággal, asulyegyen lehetőleg föntartassék, s az ország pénzügyei szilárd alapokon rendeztessenek. Ajánlanom kell e mellett Önök figyelmébe, megkezdeni az adóügy reformját, a mely az ország anyagi jólétének egyik legnagyobb emeltyűjét képezi. Az országgyűlés tárgyalásai egyúttal kedvező alkalmat fognak Önöknek nyújtani arra is, hogy azon törvényes kapcsot, a melyet a múlt országgyűlés egyrészről Magyarország, másrészről Horvát- és Tót- országok között ismét helyreállított, a szeretet és ragaszkodás élő érzelmei által még szorosabbra fűzzék; s hogy a létrejött közjogi egyezmény alapján testvérileg osztozzanak mind terheiben, mind pedig dicsőségében azon törvényhozási intézkedéseknek, a melyektől a magyar szent korona összes országainak közös nagysága függ. Uraim, Főrendek és Képviselők !. Egy fontos átmeneti korszak minden nehézségeivel állnak szemben Önök. Az elsoroltakon kívül a teendőknek még egész tömege vár Önökre. Föladni a múltak hagyományaiból mindazt, a mi tarthatlanná vált, s egyúttal megalkotni az uj eszméknek megfelelő intézményeket; — e kettős és együttes föladattal kell Önöknek megküzdeniök. A kibontakozás sok munkát s időt igényel, s a kivitel nehézségeit szaporítja nem csak a túlságos ragaszkodás a múlt emlékeihez, a mely védelmezi azt is, a mi már nem életre való, s ez által gátolja az uj alkotásokat, — hanem más oldalon a számitni nem akaró rögtönzés is, a mely könnyen romokkal árasztaná és foglalná el a tért, melyen alkotni kellene. De a nemzet józan tapintata s mérséklete, s Önök bölcsesége bizonyosan el fogja találni a két szélsőség közt a helyes utat, a mely egy szebb kor áldásaihoz elvezet. A külállamok irányában fönálló barátságos viszonyaink biztos kilátást engednek az iránt, hogy a belreformok szerencsés keresztülviteléhez szükséges béke és nyugalom nem fog megzavartatni. Isten vezérelje Önök tevékenységét! A munka terhe alatt kölcsönözzön Önöknek erőt azon tudat, hogy nemzedékek boldogsága az,ami Önök kezeibe van letéve; s hogy habár ily korszakban a hazafiui önfeláldozás csak ritkán találkozik a jelen elismerésével, de annál bizonyosabb és maradandóbb a hála,a melyet a jövő, ezen nagy átalakulás kitartó munkásainak, nemzedékről nemzedékre szavazni fog. És ezzel az országgyűlést megnyitottnak nyilvánítom. A megyei és községi rendezés sürgőssége honvédelmi s nemzetgazdászati szempontból. II. Nemcsak a múlt czikkemben fejtegetett honvédelmi, hanem fontos nemzetgazdászati indokok is szólnak a mellett, hogy e kérdés végeldöntése, ha már a múlt törvényhozási időszak alatt meg nem történhetett, a jelenleginek legelső elintézendő tárgyát képezze. Helyzetünk, melyet a megelőzőkben körvonalzék, parancsoló- lag követeli, hogy ha a véres élet-halálharczot vagy egyidőre, vagy végkép elnapolni óhajtjuk, fülig föl kell fegyverkeznünk, e fegyverkezés pedig nem lehet Poroszországéval egyarányu, hanem ennél ■4 T A ll Maligieri Bianca. (Történeti beszély.) (Folytatás.) A doge a kis oldalajtóra mutatott, s gyors léptekkel a felé haladt. De gyorsabb volt Bianca, megelőzte, s karján fogva visszatartani igyekezett: „Ő nincs ott, valóban nincs!“ igy szólt. „Ez az én hálószobám.“ A dogé átható pillantást vetett rá: „Ismeri ön Velencze törvényeit?“ kérdezé. „Tudja-e, hogy halált mondanak azon férfiúra, ki elég vakmerő, a dogessa hálószobájába lépni. Szeretném tudni, ha nincs-e ott Luigi?“ Ismét egy pár lépést tett az ajtó felé; de Bianca megelőzte öt, az ajtó előtt térdre borult: „Nem 1“ esdekelt, „ön nem fog ez ajtón bemenni! Oh figyeljen csak rám, signor. Gyakran könyörgött egy pillantásom, egy kéz- szoritásomért: oh adja ide kezét, hadd tartsam szorítva örökre. Sokszor kért, hogy mondanám, hogy szeretem önt: ime kész vagyok mondani, örökre ismételni, csak Luigit kímélje meg“. „Késő“ ! szólt a dogé ridegen. „Luigi itt van, s én meg akarom magamat boszulni.“ „Oh legyen irgalmas !“ esdekelt Bianca. „Ön kegyetlenebb a puszták vadjánál. Az oroszlánt a könyek meglágyítják; de ön az én könyeimet látva, kemény s lágyithatlan marad.“ „Nem sirtam-e én is ?“ kérdezé a dogé, boszutól lángolva. „Nem heteken, hónapokon át könyörögtem-e önnek, de mindig hiába?“ „Ob,“ szólt Bianca, összekulcsolt kezeit még mindig feléje meresztve, „ az egészen más volt. Nekem őt kellett volna megneveznem, de az lehetetlen volt, mert jól tudtam, hogy meg akarja ölni. De ön meghallgathatja kérésemet. Mert mit vétett ő? Egyetlen hibája, hogy szerettem, s feledni nem bírtam. ígérem önnek, hogy soha viszont nem látom, még azon is igyekezni fogok, hogy soha rá ne gondoljak. Bántatlanul elbocsátja-e tehát ?“ „Minden könyörgés hiábavaló!“ kiáltá a dogé. „Távozzék az ajtó elöl!“ „Nem távozom!“ kiáltatott, mialatt térdeiről fölpattanva, az ajtó előtt kiterjeszté karjait. „Csak testemen keresztül lépheti át annak küszöbét!“ C Z A dogé dühében elorditva magát, hevesen megragadta Bianca karját, s őt az ajtótól elmozdítani törekedett. Az aggály s kétségbeesés Biancának óriási erőt adott. Küzdött a dogéval, s helyéről mozdulni egyátalán nem akart. De most hirtelen egy sikoltást tett; az ajtó megnyílott, s Luigi kilépett azon: „Ön engem keres, fölség,“ mondá nyugodtsággal, „ime itt vagyok.“ „Meghalok! oh meghalok!“ szólt Bianca fuldokolva, s tántorgó lépteit egy szék felé irányozta. A doge a termen szótlanul áthaladva, fölnyitá az ajtót; „Ide, örökj!“ szólt parancsoló hangon. Tüstént belépett négy katona egy tiszt vezérlete alatt. „Fogjátok el az árulót!“ paraucsolá a dogé, mialatt Luigira mutatott. „A dogessa hálószobájában találtam. Halálra méltó. Vigyétek ! Bianca fölugrott ülőhelyéről, s karját Luigi nyaka köré foná: „Oh Luigi! testvérem!“ zokogta. Luigi gyöngéden eltávolitá magától: „Csendesen, Bianca,“ szólt halkan, „csendesen! Tudok mindent. Róza mindent elmondott. Ne könyezz; légy erős és nagy, mint mindig/' „Oh kedvesem!“ lihegé Bianca, „ő meg fog gyilkolni!“ „El vele!“ paraucsolá a dogé. „Isten veled! Bianca,“ szakadt föl Luigi kebléből, mialatt az őrség közé lépett, mely hozzá közelitett. Büszkén, fölemelt fővel s gyorsan hagyá el a termet, a katonáktól kisértetve. A dogé Bianca felé fordulva, gúnymosoly kíséretében meghaj- tá magát előtte: „Asszonyom !“ szólt, „önnek nyugalomra van szüksége, hogy felüdüljön. Én távozom.“ Bianca szót sem válaszolt; mozdulatlan szemekkel nézett a doge után; midőn a termet elbagyá, s még kábultan ült székén, gyenge suttogást hallott maga körül: „Ne essél kétségbe, találunk módot az ö kiszabadítására.“ Bianca megrezzenve hátratekintett. Róza volt, ki igy szólott hozzá, — Róza, az ő egyetlen barátnője s vigasztalója. „Igen !“ szólt Bianca határozottsággal, „igen, meg kell őt mentenem. Ha életembe kerül is, meg fogom őt menteni!“ (Folyt, köv.) 1
