Eger - hetilap, 1868

1868-07-02 / 27. szám

230

gali egybekötöttségére, — vagy b) a tanítónak a tanonczok nagy számához képesti elégtelenségére, vagy c) az iskolaépület, vagy fölszerelés hiányos állapotára, vagy végre d) az iskolának némely helyekeni teljes hiányára.

(Itt következik ezen pontoknak kimerítő részletezése.)

Tisztelt bizottmány ! nem akar alulirt küldöttség ez alkalommal a népnevelés terén párhuzamot vonni hazánk és Európának többi civilisált államai közt, mely megdöbbentöleg tanúsítaná e részbeni hátramaradásunkat, de egy igen fontos körülményt még sem hagyhat az elmellözve. Midőn ugyanis az 1848-iki törvények a nép alsó rétegeit is kiterjedt politikai jogokkal ruházák föl, azon népet, mely ama pillanatig jobbágyi járom alatt nyögött, melynek szabad fejlődését s önálló tevékenységét a földesur ha- talmátóli szigorú függés s alávetettség korlátozta, s melynek nevelésénél a legtöbb csak a könyörületes jó akarat morzsahulladé- kira vala hagyva ; akkor a törvényhozás nemcsak egyszerűen a politikai jogképesség kiterjesztésének nagy jelentőségű cselekvé- nyét gyakorolta, — hanem mig egyrészt népünk mérséklete és józan fölfogása iránt a nemzetek történetében majdnem példátlan bizalmat tanúsított, másrészt egy ép oly nemes mint nagyszerű, de nem könnyen megoldható föladatot is vállalt magára, t. i. minden erőfeszítéssel oda törkedni, hogy népünk nevelés által szellemileg is azon polczra emeltessék, hová az politikai jogképességére nézve alkotmányos törvényeink által emeltetett; s hogy ezen magasztos föladat máraz 1848-iki törvények szemei előtt is lebegett, tanúsítják azok XX. czikkének 3-ik 4-ik és 8-ik §§-ai.

A viszonyok hatalma s a politikai eszmék föltartóztathatlan áramlata hazánkban azt okozá, hogy a jogélet természetes és fokozatos fejlődésében, melynél fogva a legális jogképességet a jogosítottnak belső képesítése előzte meg, — rés töretett, mint ez politikailag izgatott időkben, más államokban is megtörtént. De hogy ezen rés politikai életünk óhajtott fejlődésében gátul ne szolgáljon; hogy az oly örvénynyé ne váljék, melybe a minden honfikebel által imádott népszabadság temetkezik — kell, hogy annak betöltésén buzgón s ernyedetlenül munkálkodjunk, kell, hogy azon áldásos magvat hintsük belé, melyből egyedül sarjadz- hatik nemzeti jobblétünk terebélyes fája, — a népnevelés magvát! — Vagy mivé válnék a polgári szabadság, ha annak tartalmát s fékét nem azon erkölcsi erő szabná meg, melynek a helyes, a valódi nevelés egyedüli biztosítéka. A szabadságra, mely semmi egyéb, mint önerőink szabad tevékenysége, s fejlesztésének lehetősége, csak egyetlen tényező képesít, s ezen tényező csak a helyes, a valódi nevelés. Nincs oly társadalmi, nincs oly vallási, nincs oly emberi érdek, mely az e téreni buzgó tevékenységet tőlünk mint emberek, s mint hazafiaktól parancsolólag ne követelné. — Bizonyára a gazdászati élet terén is azon arányban fogunk nagyobb és nagyobb sikert aratni, s igy vagyonosodásunk, gazdagságunk is azon mértékben fog emelkedni, a mely mértékben a helyes nevelés által előmozdított értelmisége népünknek gyarapodik.

Népünkben, tudjuk mindnyájan, sok józan ész és tiszta fölfogás rejlik, s nem mondhatjuk, hogy e megfizethetetlen kincsesei a gondviselés a magyar embert kevésbbé áldotta volna meg, mint bár a legműveltebb országok népeit. De csak a józan észre hivatkozni akarni korunkban, midőn az emberi tevékenység minden terén a munkafolytonosság elvénél fogva esak az haladhat, csak az arathat babérokat, ki magának elsajátítja azon eredményeket, melyek milliók szellemi erőfeszítésének gyümölcsei, s melyeket csak ismereteink gazdagítása, a tanulmány által szerezhetünk meg, ily körülmények közt csak a józan észre hivatkozni, annyi volna, mint lehetlenné tenni magát a haladást; annyi volna, mint őrült képzelődésben hadat üzenni mindannak, mi az emberiség egyik legfőbb büszkeségét s a civilisatió hatalmát képezi, az értelmiségnek, az emberi szellem vívmányainak. Épen azért, mert népünkben sok képesség, sok szellemi tőke rejlik, megbocsáthatatlan nemzetelleni bűnt követ el mindaz, ki, midőn tehetségében áll, ezen képességnek kiművelésére, ezen szellemi töke gyümölcsöztetésére tért és utat nyitni, vagy azt általában előmozdítani, ezt tenni elmulasztja, pangani hagyván azon erőket, melyek a haza fölvirágzása s boldogságának egyetlen, nélkülözhetetlen föltételei. Magának a vallásnak az iskola egyik legtermé- kenyitöbb eleme, mely mig a szivet, az érzelmeket nemesíti, azoknak egyszersmind segítségére viszi az értelmet,, hogy a fölfogás képzettsége utólérhesse azon magasságot, melyre a vallás isteni ereje a gyarló embert emeli.

(Vége köveik.)

T A R C Z A.

Egy fekete császárné s udvara.

Mintegy tizenkét év előtt egy természetbúvár meglátoga- tá a majdnem kizárólag szerecsenek által lakott Haiti szigetet, mely épen akkor rendkívüli eseményeknek volt színhelye. A néger-köztársaság császársággá emelkedett, és Faustin Soulouque császár s Adelina császárné aranyozott lemezpapirból készült koronával ünnepélyesen megkoronáztattak. Egy szerecsen császár és fekete császárné, — fekete udvarhölgyek, — azután her- czegek és grófok, — bárók és lovagok, mindnyájan oly feketék, mint a kőszén, mily sajátságos szemlét nyújthatott az európai utazónak!

Adelina császárné, mielőtt trónra lépett, becsületes kofaüzletet vitt. A fővárosban Port au Prince piaczán, egy boltocskában fűszert, hagymát, pálinkát és szappant árult. Bizonyos napon egy fekete dandy látogatá meg, ki nem vala más, mint Soulouque kapitány, kinek Adelina feketesége igen megtetszett. — Habár a szerény származás és jelenlegi még szerényebb állapot magas igényeket nem engedhetett hölgyünknek, mégis gondolkozóba esett, midőn az egyenruhás tiszt szerelmét bevallá, s azon kézért esedezett, mely neki csak az imént egy pohár erősítőt nyújtott. Mert Soulouque ur teljes harmincz évvel volt nála idősebb, s a kapitányi fizetés sem lehet ott valami nagyszerű, mert nejeik ott mosnak a nyilvános kutnál, maguk főznek és varrnak, főleg ha férjeik egyenruháit kell foltozni. Azért Soulouque neje a házaséletben is folytatta üzletét, mig bekövetkezett ama nem remélt, nem is álmodott előléptetés, mely férjét trónra emelte, s minden ilynemű mellékes üzletet feleslegessé tett.

Ily hirtelen lett Soulouque asszony koronás császárné, ki vele született hajlamaival egy perczig sem volt zavarban arra nézve, hogy magát uj méltóságába beletalálja, itt is azt tartván, mit a franczia közmondás : „II ne coute que le premier pás“ (csak az első lépés nehéz.) Férjének ez nem vala oly könnyű. Ha el lehetett egykor mondani Miklós czárról, hogy ö volt birodalmának

legszebb, legnagyobb s legdelibb fia; úgy nem kevésbbé állott ! Faustin császárról, hogy ő a legfeketébb, legvastagabb és legrú- j tabb néger, ha nem is az egész szigeten, de bizonyára az egész néger hadseregben. Ezenfelül szellemi tekintetben is igen vékonyan állott. Midőn trónra lépett, sem olvasni, sem Írni nem tudott, s ezt később sem tudta megtanulni. Sokat enni, sokáig aludni és pénzt olvasni: ezek voltak ő felségének napi foglalkozásai. Udvari elfogadásoknál idegenek iránt meglehetős durva volt. Kimondhatlan zavar vett erőt rajta ilyenkor, telve volt a félelemtől, hogy magát nevetségessé teszi, s miután minden fehérben egy-egy elrejtett álnevű irót látott, ki a szigetre csak azért jő, hogy leírja Soulouque császárt, s magát rajta és udvara felett jól mulassa, azért magatartása mindig a nevetségességig ügyetlen volt.

Sokkal könnyebben és szabadabban mozgott a császárné ö fekete felsége. Mióta a varrótűt és fözö-kanalat királyi páleza és koronával cserélte föl, legszebb bársony- és selyem-ruhákba öltözött, nyakát és kezét drága gyöngyök és gyémántokkal ékesité, s emlékezetéből a múlt egészen kimosódott. Udvari ünnepélyek alkalmával gyöngéd pillantások kíséretében nyujtá kezét csókra nem egy lovagnak, ki talán még élénken emlékezett arra, midőn ugyanazon kéz néhány fillérért pálinkát, hagymát vagy szappant nyújtott, a múlt ily emlékeit azonban legcsekélyebb jel által sem volt szabad érinteni.

Nyilvános ünnepélyeknél fényes hintóbán jelent meg a császárné, földiszitve, mondhatni, megrakva ékszerekkel, melyek közt egy kis aranykorona volt látható, mely nemes homlokát di- j szíté. A mi fogalmaink szerint Adelina császárnét nem találnók valami vonzó alaknak; azonban az aethiopiaiízlésnek megkiván- tató kellékei: széles arcz, nagy száj, duzzadt ajak, kiálló arcz- csontok, koromfekete arezszin — igy tehát Adelina, ezekkel bírván, — szép asszony lehetett a szerecsenek között. A mi azonban Olivia herczegnöt illeti, rajta még a legravaszabb udvaroncz sem találhatott dicsérni valót.