Eger - hetilap, 1867

1867-10-17 / 42. szám

341

Mely jegyzőkönyvi óvás a megyei tisztikar tagjainak hozzá- alkalmazkodás végett kiadatik."

Lipcsey Imre b. t. indítványa, mely szerint ez óvás a haza minden megyéjével közlendő volna, el nem fogadtatott.

Most Németh Albert b. t. a föispáui helytartó úrhoz fordulván, reményét fejezi ki, hogy ö méltósága, valamint eddig megtartotta, mint magyar gavallér, paroláját, úgy ezentúl sem fogja elmulasztani, befolyását arra felhasználni, hogy megyénk rendes, törvényes hatáskörébe mielőbb visszahelyeztessék.

Azután az ülés jegyzőkönyvének hitelesítésére kerülvén a sor, e tárgyra nézve föispáni helyettes úr az elnöklést első alispánunkra átruházván, a termet elhagyta.

A hitelesítés befejezte után egy kis szünet állott be a teremben, melyet Németh Albert b. t. arra használt fel, hogy az egybe- gyiilt bizottmányt és hallgatóságot arra intse, miszerint a királyi biztos ur ö migát minden perczben várható megjelenésekor mély csendben fogadja.

És csakhamar ez intés után lépett be magyar díszruhába öltözve a királyi biztos ur, és komolyan elfoglalván az elnöki széket, a kinevezését magában foglaló legk. királyi elhatározást felolvasás végett átnyujtá a főjegyzőnek. Ezen királyi legk. leiratot az egybegyült sok bizottmányi tag és hallgató vagy 4—5-öt kivéve, kik ülve maradtak, állva és mély csenddel és tisztelettel hallgatta meg, és mikor be volt fejezve a felolvasás, Németh Albert b. t. szót emelt, azon kérdést intézvén a királyi biztos úrhoz, lenne szives tudtul adni, hogy királyunk 0 Felsége magas személyét képviseli-e vagy a kormányt? mire a k. biztos ur mintegy következőleg felelt:

„Meghallgattam egyes szónokot, mert kötelességem a megye hangulatát ismerni, de interpellátiókra nem fogok felelni, hanem ö cs. kir. Felsége nevében és parancsa és a m. minisztérium megbízása folytán átveszem e megye kormányát, ^ a bizottmásarik,“ kik ökörhajcsárok és lókupeczek; „ferrarik,“ kik patkoló és késcsináló kovácsok, és a „lejacsesek,“ kik földművelők.

Minden osztálynak megvannak a maga különös törvényei és szokásai, és — a mi igen feltűnő — többnyire oly sajátságos beszédmódjuk, hogy például az egyik kasztbeli czigány, a másik kasztbeli czigányt a tartományi nyelv használata nélkül nem képes megérteni.

Minden ily czigánytestület szabadon választott bíróval: dzugilével dicsekszik, ki a beiktatás, vagyis a vörös köpenynyeli földiszités, és a görbe pálczának átadása után alattvalói fölött élet- és haláljoggal bir. Fensöbbségi jogait, hasonlóan a régi puszták főnökeihez, gyakorolja: Ítél, kegyelmez, házasít és idéz.

Az ismert, soha le nem küzdhető vándorlási vágyon kívül még két szenvedély jelzi a czigányokat: ez a zene és cziczoma.

A hegedű húrjain a nyirettyűvel tett első vonás szelíd mozgásba hozza a fiatalt és az öreget; a második vagy harmadik vonásnál már egy pár „taranaska“ trillával különös összevágó ugrás közben lebegtetijmagát; mialatt mások, a nem tánczolók, karjuk rith - mus közti emelése és kinyujtása és bokájuknak taktus szerinti összeiitése által, a zenébeni kedvtelésük és a tánczbani részvétükről tesznek bizonyságot. Egy moldvai közpéldabeszéd elég talá- lólag mondja: „a czigány énekelve jő a világra, és ismét énekelve hagyja el azt.“

A czigányok és zsidók versenyeztek egymással, miszerint a zenét és éneket kedvelő móroknak zenebandával szolgáljanak ; mindazonáltal amazok átalában kedveltebbek. Ismerjük a czigá- nyoknak rendkívüli nagy hajlamát a zenére, és ama könnyűséget, melylyel a zenészeti alapoknak ismerete nélkül a melódiákon uralkodnak, csupán azon bohósággal játszszák el zenedarabjaikat, hogy mig azok a moldvai jó társaságnak igen tetszenek, ad- l dig azok a müveit fülre valóságos kínzások. Van a mellett rith- mus, és kezük által adott taktus mellett a legönkényübb fordulatok, és a félhangokban a legnagyobb súlyt helyezik.

Ok azonban nemcsak zenészek, hanem még hangverseny- zök is, a mennyiben bizonyos nemzeti dalokat énekelnek, és azokat zeneeszközeikkel kisérik.

Némi hírre vergődött czigánybandának mindig megvan a maga tónadója, dicsénekese, ki a bojárok és pórnép ünnepein a vendégek, különösen az idegenek magasztalását zengedezi.

Valamely énekesről szoktuk mondani, miszerint tenor, vagy bass, vagy batironista; valahányszor a czigányokat hallottam énekelni, bass- vagy batironista-hang soha sem volt közöttük. A i

nyi üléseket felfüggesztvén, a bizottmányi tagokat eloszlásra szólítom fel,“ stb. — mely felszólítás következtében a jelenvoltak azonnal el is távoztak, egyetlen egy hang hallatszott, mely „szívesen megyünk“-et mondott, de a nélkül, hogy viszhangra talált volna.

Ez vázlatos rövid története ezen nevezetes gyűlésnek, melyről sokat lehetne mondani, ba szorosan tárgyilagos előadásra nem szorítkoznám. De azt még sem bírom magamba fojtani, hogy lelkem fáj, midőn látom, hogy a legkomolyabb körülmények közt és perczekben is még kedvet s időt találunk sophismákra és tüntetésekre, és hogy régi szokásunktól el nem állunk, mindent gya- nakodással fogadni, mi felülről jön, még most is, midőn már nem Bécsben nevelt, hazánkat nem ismerő, érdekeinket nem méltányló német miniszterek adnak tanácsot felséges királyunknak és intézik el ügyeinket, hanem oly magyar férfiak, kik a legválságosabb időkben fényes bizonyítékát adták feddhetlen becstiletességöknek, szilárd hazafiságuknak és hazaszeretetüknek, és a kik hazánk érdekeit nemcsak ismerik, hanem szivükön is hordják, és sáfárkodásukért a nemzetnek felelősök. Kell ellenzék, kell ellenőrizni a kormányt, de ne ellenkezzünk minden áron, csak azért, hogy ellenkezzünk, és őrködésünkben ne ragadtassuk el magunkat tul- ságra, mert „omne nimium nocet“, és a túlzás könnyen igazságtalanná válhatik. a-\-b.

Miniszteri leirat Heves és K.-Szolnok t. e. vármegyék

közönségéhez.

A magyar királyi belügyminisztérium f. évi szeptember 14- én 3979. ein. sz. a. kelt rendeletében meghagyta Heves és | K.-Szolnok t. e. vármegyék közönségének: hogy Eger városának azon végzését, melyben az törvényes hatáskörének korlátáit át I hágva, a politikai tüntetések terére lépett, megsemmisítse.

moldvaiak a magas hangot szeretik, honnan minden czigányhang e különös Ízléshez irányul.

A Moldva-Oláhországban elhirhedt Wasali czigány hírnevét nem csupán hegedűn bemutatott eredeti erejének és bámulatos ügyességének, hanem még inkább egy magas hangnak, melynek hangjegyét letenni lehetetlen — köszönheti, mely azonban, ha valamely estén felhangzik, kettős hatását soha sem hibázza el: a honfiakat elbájolja, az idegeneket pedig görcsökbe ejti.

Úgy látszik, a czigánynak természete kívánja, hogy testét sok ruhával ne terhelje. Tizenkét, tizenhárom évig jobbára egészen meztelenül járnak, később szabadságot vesznek maguknak, néhány tarka rongyban fénytüzni. A kiáltó színeket szenvedélyesen szeretik, és a czigányleányt egy veres-szürke fejkendövei boldoggá lehet tenni.

Igaz, hogy a czigányoknak az öltöny iránt ezen vonzalmáról felállított szabály némi kivétel alá esik. Az „ursarik“ pél- dáúl, ha mint önálló kalmárok, idegen piaczon fellépnek, figyelemre méltó fényt fejtenek ki toilettejökben. Magam láttam Bukovinában egy ily családot. Pompás kocsi hozta azt, és más, vásárra jövők között szembetünöleg kitűnt, részint a pompás mód, részint a szinbeni gazdagság és öltönyükön lévő nemesércz által.

A szülők és gyermekek, férfi és nő, testvér és húg közötti viszonyra nézve a czigányoknál soha sem jöhettem igazán tisztába. Mindazonáltal távol van tőlem, hogy ezen embereket valami részben gyanúsítsam, mert ők Moldvában nyilvánosan a nem egyesült görögökhez tartoznak.

Atalános kivételt képeznek az úgynevezett házi czigányok, kik a bojár-családoknál szolgálatban vannak. A kocsis is czigány, épen úgy, mint a szakács, nem kevésbbé az inas, asztal- I fölteritö és pipatöltö is mind czigány. Ezek származásuk miatt szégyenük magukat, és dühbe jőnek, ha valaki czigánynak nevezi őket.

Kománok és czigányok közötti házasságok nem oly ritkák, jóllehet ezeket amazok nem örömest látják.

Nem hagyhatjuk szó nélkül jellemöknek még egyik szembeötlő vonását sem: és ez a lopásrai hajlamuk. Moldvában bebizonyult tényként áll az, hogy e hiba a czigánynyal veleszületik, és annyira kiirthatlan, mint a legjobban kézhez szoktatott rókának a vadászatbani kedvtelése. „Gil bias" jelszava legalább hasonló értelmet fejez ki.