Eger - hetilap, 1867
1867-08-29 / 35. szám
285 Aug. 23-án reggel 8 órakor utaztak el a franczia felségek Salzburgból. A bucsuzás ép oly szívélyes volt, mint a fogadás. A | pályaudvaron a császárnék ismételve szívélyesen megcsókolták egymást; a két császár barátságos kézszoritással vált el. Ferencz József császár kezet csókolt Eugenia császárnénak, Napoleon császár szintén kézcsókkal búcsúzott el Erzsébet császárnétól. Politikai hetiszemle. A salzburgi látogatás múlt pénteken véget ért, de azért még jó ideig bő tárgyul fog szolgálni a hírlapi vezérczikkek és tudósításoknak. — Miben állapodott meg a két uralkodó? jött e létre szövetség köztük, s ha igen, mily irányban, ki ellen, minő esetre? ezek oly kérdések, melyekhez valamennyi bel- és külföldi politikai lap hozzászól, de minden biztos alap nélkül, mindegyik csak tapogatózik, okoskodik saját nézetei, óhajai, vagy aggodalmai szerint. Innen van az, hogy az utóbbi napokban a legtarkább combinatiokat, egymással ellenkező tudósításokat olvashattuk. Abban az egyben mindazonáltal megegyezni látszanak, hogy Salzburgban az európai kérdéseket illetőleg határozott megegyezés jött létre ; ezen egyetértés azonban nem kizárólagos jellemű. Minden hatalmasságnak tetszésétől függ, a két császár közt megállapított programmot elfogadni, sőt alkalom is fog erre nyuj- tatni, s minél inkább európaivá lesz az, annál alkalmasabb leend a béke biztosítására. A béke csak azon esetre leend fenyegetve, ha valamely hatalmasság Ausztria és Francziaország érdekazonosságának tényét mint provocatiót fogná fel, mely esetben a nevezett két hatalom természetesen együtt tartana. Ez eset azonban nem igen valószínű. A történt fnegállapodások tehát, melyek főleg a keleti kérdésre vonatkoznak, határozottan békés jellemüek, czéljuk más hatalmasságok netaláni támadási terveit azáltal ellensúlyozni, hogy azokkal egy békeszerető, de háború esetén erélyesen beavatkozó hatalmasságokból álló szövetség állittatik szembe. E nézetet fejezi ki a „Wiener Abp.“ is, mely a franczia császári párnak Salzburgból történt elutazása alkalmából a fejedelmi találkozásról következőleg nyilatkozik: A két uralkodó találkozása a kezdetnek teljesen megfelelő véget ért. Az eredmény egy oldalra sem lesz támadó, s ilyennek nem is kell lennie. Ugyanazért nem látjuk szükségesnek az e meggyőződésünkkel, mely — úgy látszik — a legkiterjedtebb körben osztatik, ellenkező híreket még külön is megczáfolni. Berlin irányadó köreiben a salzburgi látogatás aggodalmakat szült, ott ez eseményt rendkívül fontosnak tartják, s abban Poroszország fenyegetését látják. Nem is mulasztják el a félhivatalos lapok fenhangon fenyegetőzni. A „Nordd. Alig. Ztg.“ többek közt igy ir: „Az osztrák-franczia egyetértés ismételt kiemelését mi nem tarthatjuk a mostani helyzetben békésnek, mert bármiféle szövetség, még a védszövetség is, okvetlen ellenszövetséget von maga után.“ Hasonló értelemben nyilatkozik aNat. Ztg.“ is: „Ha az osztrák-franczia egyetértés megvalósul, más hatalmak szintén egyezményre fognak lépni.“ — Nem tudjuk, létezik-e valóban az annyit emlegetett orosz-porosz szövetség, de annyi bizonyos, hogy ama két kormány nézeteiben s czéljaiban a keleti kérdésre nézve oly öszhangzás uralkodik, mely előforduló esetben közös cselekvést tételez föl. A szenvedélyesség, mely a nevezett két állam fél- hivatalos lapjaiban nyilatkozik, jele a lappangó szövetségnek, melynek tényleges létezését tagadják ugyan az orosz és porosz közlönyök, de oly módon, mely ki nem elégít. Keleten a keresztények javára még semmiféle reform nem történt; a török kormány, a helyett, hogy a hatalmak tanácsa szerint üdvös reformokkal igyekeznék lázangó keresztény alattvalóit megnyugtatni, nagymérvű hadikészületeket tesz, azon reményben, hogy képes leend a fölkelést fegyverrel leverni, s az elégedetlenséget elfojtani. — Hogy a fölkelés Bolgárországban is kitört, az tény, miért is oda jelentékeny csapaterősitések küldetnek. Belgrád az agitatio tűzhelye. Orosz és porosz ügynökök fegyverrel látják el a parasztokat. Porosz- és Oroszország közt a Keletre nézve állítólag teljes egyetértés uralkodik. A moszkvai népismei gyülekezet példájára f. hó 13-án a románok is összejövetelt rendeztek Bukurestben, melyre Bukovina, Erdély s a temesi bánság románjai is meghivattak. Nyilván kitűzött czéljok egy közös grammatika és ortográfia iránti meg- I egyezés s egy román akadémia alapítása volt, de hogy titkos poliAz előteremben nagy sürgés-forgás volt. Inasok szaladgáltak tányérokkal és evőeszközökkel. „Ki vagy ? ... . Hová akarsz menni?" Ezeket hallá a nő minden oldalról. Anélkül, hogy válaszolna, követte az inast, ki épen az ebédlőbe lépett. A csillárok fénye, a vendégek sokasága s az elhatározó pillanat közelsége hirtelen meghökkenté az eltökélt nőt. Egy inas azonnal rákiáltott: „Vissza! Megvan ez engedve? Miért nem jelented be előbb magadat?!“ A szegény nőt karjánál ragadá az inas, a nő hátralöké a durva embert, de a többiek hirtelen körülfogák, s erővel kihur- czolák. * ' Ezen perczben egy nagy, széles vállu férfiú jelent meg a ( küszöbön, égfelé álló hajjal s a gomblyukba szúrt asztalkendővel. „He, mi történik itt ?“ kérdé mennydörgő hangon. „Polgár-miniszter, egy asszony van itt, ki .... „No jó, ha asszony, hát legyetek udvariasak, s bocsássátok be.“ Duportail asszony lesütött szemekkel nyujtá át a levelet az óriástermetti s dörgő hangú férfiúnak, a ki nem volt más, mint — a rettegett polgár-miniszter — Danton. Danton felnyitá a levelet, bele nézett, s mondá: „Ah, Duportail asszony! .... kollégám már beszélt a dologról. Majd gondolunk rá.“ „ön tudja, mily sürgős az ügy," hebegé a nő. „Igen, tudom . . .“ E szavaknál Danton félig csukott, átható kis szemeivel, melyek az idomtalan nagy arczban egészen elvesztek, Duportail asszonyra nézett. „Egy szó öntől, vagy egy sor az ön kezéből mindent jóvá tehet,“ mondá a nő. „Jól van, jól. Majd meglátjuk. De ne álljunk itt az ajtóban. Jöjön közelebb. Csak nehány bizalmas barátom van asztalomnál; egy szeretetreméltó nő seholsem felesleges.“ Ezt mondva, megfogá a reszkető nő kezét, s az asztalhoz vezeté. A férfiak meglepetve néztek a nőre. „Én önnek, asszonyom, csupa jó barátokat mutatok itt be, kik örülnek, hogy önt láthatják!“ mondá Danton bizonyos udvariassággal, mely az ő szokott durva modorával s óriás testalkatával különös ellentétben állott. Danton erre széket tolt a nő elé, mialatt mondá: „Ha szabad kérnem, lesz oly szives, s vendégünk lesz ?“ A fiatal nő egy kézmozdulattal utasitá el a meghívást. Több vendégre alkalmatlan lehetett a nő jelenléte, mert haragos oldalpillantást löveltek feléje; mások gúnyosan és egyetértőén néztek az udvarias házigazdára, s folytatni igyekezket félbenszakitott beszélgetésöket. A nap politikája volt szőnyegen, s minden pillanattal komolyabb, zajosabb lön a társalgás. Csak Danton fordult koronként a nő felé, ki tüzes szénen látszék ülni, és sajnálkozva mondá: „Sajnálom .........azt hittem, velünk fog enni.... no egyék v alamit!“ Ilyenkor kiragadva inasa kezéből a palaczkot, megtöltő saját és szomszédainak poharát; pohara ritkán állott üresen, egy hajtással fenékig Urité ki mindig. Ha aztán egyet ivott , dörgő hangjával beleszólott a vitatkozásba ; túldörgé valamennyit, mint a tengeri vihar a matrózok kiáltásait, s mikor valamennyit elnémitá, újra a palaczk után nyúlt. „Már akármint van a dolog, annyi áll — mondá egy vendég, poharát felemelve — hogy mi úgy viseljük magunkat, mint a haza polgárai és barátai. Koczczintsunk a hazáért! „Ébben ismerek a megtestült mérsékleti emberre!“ kiáltá Danton nevetve. „Csak ki vele, s nevezzük a gyermeket nevénél — mondá egy vendég az asztal túlsó oldaláról — koczczintsunk a köztársaságért.“ „Igazad van, Levasseur! feleié Danton: éljen a köztársaság !“ Mindnyájan felállottak, s egyhangúlag kiálták: „Éljen Danton!“ (Vége köv.) *
