Eger - hetilap, 1867
1867-01-03 / 1. szám
nyira kapós volt a muH években a földbirtok hazánkban, hogy ha 5—6 forint átlagos jövedelmű 1 hold földért egy tizedév előtt csak 60—70 forintot adtak, azt 5—6 év előtt bizonyosan el lehetett adni, mert kérve kérték 100—200 forintért. Midőn egy nagyszerű hitelintézet megkezdi működését, kiterjesztvén szárnyait minden vidékre, első esztendőben tán sok pénzt áraszt szét, de nem ám azért, hogy azt végképen ott hagyná, hanem, hogy annak legalább 5—6 kamatját bevonja évenkint. így 16—20 év alatt az már egész tőkéjét visszakapta, és ezen évektől fogva mindinkább kizsákmányolja a pénzt mindazon vidékekről, a melyekre kiterjedt. Ezért igen óvatosnak kell lennünk a kölcsönvételeknél, azaz helyesen csak akkor vehetünk hitelbe pénzt, ha mind a két nemű jövedelmet (a hitelező és önmagunk részére) biztosítja vállalatunk a kölcsönpénz által. Nem igy van ez a takarékpénztárakra nézve. A takaréktárak már a meggyüjtögetett feleslegnek kifolyásai. így már ha egyenkint nem nyertünk is, egészben nem veszthettünk; mert hiszen a pénz, mely ebből a forgalomba jött, ha csak egyszeres 5—6 kamatot adott is, mienk marad; ha pedig kétszeresen kamatozott, akkor mienk marad a második kamat is. A kölc8önvevönek itt is csak meg keli gondolnia, hogyan kamatoztassa a kölcsönvett pénzt. De ha csupán egyképen kama- toztathatá is, idejét és fáradságát elveszté, hanem a vidék szegényebb nem lett, mert a pénz ott maradt, s következő alkalommal szerencsésebb kezek közé juthat. Tagadhatlan, hogy sok esetben czélszeriien vehetnek kölcsönpénzt távol vidéki intézetektől is az egyesek. De ritka esetben használnak ily kölcsön által vidékünknek; míg viszont a takarékpénztárak már is némi jólét jelei, s ezektől minél többen, és minél több kamatra vehetnének, annál biztosabban gyarapodnék a közvagyonosság. Bármily kis pénztárakat alakítottunk volna vidékszerte hazánkban, a sok kis töke szép nagy összeget képezett volna, és ha azok életbeléptetését 20 —25 év előtt kezdtük volna, a mellett, hogy jótékonyságot gyakorolhatna sok kezdő gazdával, oly kezeié mellett, mint a pesti takarékpénztáré, most már hétszerezve lenn alaptőkénk. lm itt rejlik a választóut a hitelintézetek és takarékpénztárak közt- Ehhez commentár nem kell: a számok és eredmények szólnak, szólnak kiválólag a takarékpénztárak életbeléptetése mellett. Ezért óhajtandó, hogy hazai mozgalmaink főrovatát a kölcsönök keresése helyett, mely most számos jó családok föfel- adata, inkább a takarékpénztárak életbeléptetése képezné. Laurenchik János. Politikai hirek s események. Angolország.. Irlandban most a közhangulat napról napra nyugodtabbá lesz; az aggodalmak enyésznek, s számos vidéki földbirtokosok, kik falusi lakásaikon nem érzék többé magukat biztonságban, s Dublinba jöttek, most ismét jószágaikra ntaztak el. Dublinban az oly nagy föltünést okozott elövigyázati intézkedések is fölfüggesztettek. Ugylátszik, hogy a tervezett t'enián- csinyt most már csirájában elfojtottnak lehet tekinteni. Olaszország. A párisi „Mondénnak írják Rómából, hogy itt, mióta a francziák elvonultak, legkevésbbé sem háboríthatott meg a nyugalom. Ugyanazon órában, melyben Viktor Emánuel tartotta trónbeszédét, a római nemzeti bizottmány alkalmi mani- festumot bocsátott ki. A garantiák, melyeket a trónbeszéd a pápa világi hatalmának fenntartására nyújt, a „Monde“ levelezője előtt még most sem látszanak elég világosaknak, positiveknek. — A nemzeti bizottmány egyszerűen arra buzdítja az embereket, hogy még egyideig türelemmel legyenek. A pápai csapatok a legjobb hangulatban vannak, ámbár nagyon izgatják, főleg a belföldi katonákat a külföldiek ellen. Több franczia katona maradt Rómában , hogy az antibesi légióba lépjenek. Ugyancsak a „Monde“ szerint Rómában azt állítják, hogy Viktor Emánuel, a ministerelnök tanácsa ellenére, véd- és daczket, s miután a nap fáradalmai következtében kimerülve lefeküdtem, még sokáig hallottam halk beszélgetését indián társaimnak, az öreg Chechegvának, ki hires főnökök utóda volt, és fiának az ifjú Lekshónak; az első szomorúan beszélt törzse kialudt fényéről , az utóbbi pedig reménytelten annak ujravisszatérését jövendőié. Terhes utunknak majd két harmadrészét hátrahagytuk már, s eltekintve attól, hogy lábaink a nehéz hóczipökben tett vándorlás miatt rendkívül fájtak, s hogy szemeink a ragyogó hóra esett napsugaraktól sokat szenvedtek , — teljesen jól éreztük magunkat , midőn egyik nap valami távoli moraj zavará meg a vadon halotti csendjét. A mint tovább haladánk, a moraj növekedett, mig végre, mint valami vadul zajongó víztől származó, bóditó zúgássá változott, s nemsokára egy sötét, sziklás mélység széléhez értünk, melynek medrében, 60—70 lábnyira alattunk, egy hegyifolyam borzasztóan zúgva és tajtékozva futott. A folyam futása az általunk követett irányt csaknem egyen- szögüleg metszette keresztül; át kellett tehát rajta mennünk, s némi távolban egy mélységen keresztüldölt fatörzset vettünk észre, mely átjárásul szolgált. Ez átjárás ugyan legkevésbbé sem volt vonzó, mert a gömbölyű törzs, az idő viszontagságai által kérgétől megfosztva, és keményre fagyott hóval borítva, oly sima volt, mint az üveg, s csak itt-ott állott ki egy-egy ága, mintegy intöleg figyelmeztetve az alant zuhogó és tajtékzó örvényre; azonban az indiánok, úgy látszott, semmi veszélyest sem láttak benne, s mokasszin-födte lábaikkal a sikamlós törzsön többször a legnagyobb könnyűséggel átmentek, hogy a fegyvereket és egyéb, velünk levő tárgyakat a mélység túlsó partjára szállítsák. Végre holminkkal együtt szerencsésen átjutottunk, s épen meg akartuk kezdeni továbbvándorlásunkat, midőn Leksho, a fiatal indián azon fölfedezést tette, hogy egy medvebőrünk a túlsó parton maradt. Midőn láttam, hogy újólag át akar a veszélyes hidon menni, megkisérlettem e szándékáról lebeszélni; ő azonban csak nevette aggodalmamat, s a fatörzsre ugorva, könnyű, gyors léptekkel és egyenes tartással megkezdte a veszélyes utat. Körülbelül a hid közepéig érhetett / midőn egy nagy északi bagoly kiterjesztett szárnyakkal a légből hirtelen lecsapott, s Leksho elé a fatörzsre ült. Ez reá nézve kellemetlen akadály lett volna, miért is az öreg Chechegva fegyverét fölkapta, és sohasem hibázó golyójával úgy oldalba találta az óriási madarat, hogy az, egész toll felleg közt, azon pillanatban a mélységbe zuhant. Azonban uj baj lépett az elhárított helyébe. Az ifjú indián idegei még nem érték el kellő szilárdságukat; a lövéstől megijedt, s lába a tükörsima fatörzsön megcsúszott, mire elveszté az egyensúlyt, s mielőtt a borzasztó jelenetet felfoghattuk volna, a szerencsétlen fejjel lefelé a sötét örvénybe bukott. Sohasem fogom feledni azon velőkig ható jajkiáltást, melyet az apa e perczben hallatott, miközben a mélység szélére siettünk , hogy a szerencsétlen fin után tekintsünk. De ő már ekkor eltűnt a zajgó hullámok közt. Meg valék rendülve, s ez ifjú szerencsétlen halála fölött mély fájdalmat éreztem. De mik voltak az én érzelmeim azokhoz képest, melyek a boldogtalan apa keblében tomboltak, ki részben önmaga idézte elő az iszonyú katastrofát, s ki most kiterjesztett karokkal s merev szemekkel kétségbeesve hajolt a mélység fölé! Hasonló esetben a vigasztalás lehetlen és hatástalan; csupán tekintetemmel fejezhettem ki benső részvétemet. A szegény ember engem megérteni látszott, mert szemei lágyabb kifejezést vőnek, noha igyekezett maró fájdalmát az indiánoknál sajátos stoicismus alá rejteni. A legközelebbi pillanatban azonban, mintha egy eszme villant volna fel agyában, elfordult tőlem, s gyors lépésekkel haladt a mélység partjait benőtt bokrok közt a folyam mentében, valószínűleg azon reményben, hogy még egy utolsó pillantást vethessen elveszett gyermekére. *
