Eger - hetilap, 1867
1867-05-02 / 18. szám
144 Alszámvevök: Babócsay György, Véges József. Levéltárnokok : Szabó Balázs (Egerben), Dombrády László (Egerben), Horánszky János (Szolnokon). Főorvosok: Francz Alajos (Egerben), Bécsy János (Szolnokon). Járási sebészek: A gyöngyösi járásban: Zsiga Pál, A Tárná „ Sir Gábor, A tiszai ,, Menczer Ignácz, „ „ „ Kállay Ferencz, A Mátra „ Vurempek Károly. Megyei mérnökök: Szabó Imre (Egerben), Timon Bertalan (Szolnokon). Várnagy Békefy Alajos. Utbiztosok: A gyöngyösi járásban: Pólyák György, A Tárná „ Szabó György, A tiszai „ Kömley Ferencz, „ „ „ Für Kálmán, _ A Mátra „ Kovács Ágoston. Eger, april 27. Hevesmegyében a tisztválasztási értekezletek folyamában itt-ott azon szomorú tapasztalást szerezhettük, hogy a dologhoz nem tartozó politikai kérdések erőszakosan szőnyegre hurczoltat- | ván, azok vitatásánál oly nézetek nyilvánultak, melyeknek más czél nem tulajdonítható, mint az országgyűlési többség, a magyar j kormány, s mindkettő legtiszteletreméltóbb férfiai ellen a nép- | ben bizalmatlanságot kelteni, nyíltan kimondván: hogy a megyei közönség hazafiui kötelessége, az országgyűlés többségének politikai irányát roszalni, a kisebbségben maradt pártot ellenben nyilatkozatai és magatartásában pártolni tartozik. — A szólásszabadság jogával élve, véleményét megrovás nélkül talán ezen határig mindenki nyilváníthatja ; de miután a nézetek érvényre juttatására való törekvésekben a megpróbált tiszta hazafiuság is gyanusittatik, nem maradhatunk tétlen nézői azon 'könnyelmű játéknak, melyben a minden számítás nélküli, határozatlan világszabadság, minden politika nélkül zsarnokoskodik. Ha valakit hazája boldogitására czélzó törekvéseiben, meggyőződése tőlünk eltérő utakon vezérel; ha valaki a kitűzött czélt más, mintáz általunk ajánlott eszközök által véli inkább elérhetőnek: öt azért elitélni nincs jogunk. De a viszonosság elvénél fogva mi is megkívánhatjuk, hogy jóakaró törekvéseink gyanúsításokkal be ne szenyeztessenek. — Mi most egy eszmeharcz terén állunk. Az egyik párt, érezvén a megváltozott európai viszonyok döntő hatalmát, oly reformokat sürget, melyeket meggyőződése szerint hazánk maradandó boldogitására, s alkotmányunk, önállásunk megszilárdítására alkalmatosaknak ismert fel; a másik párt, nézetünk szerint, a szabadság és önállósági eszme végleteiben any- nyira megy, hogy politikai eszményképeit, a létező társadalmi viszonyok, az európai politikai harczok, és az állami erők sulye- gyenének tekintetbe vétele nélkül akarja érvényre juttatni. — Bármelyik párthoz tartozzék valaki meggyőződésénél fogva, mint magyar állam-polgár, — az alkotmányos utón hozott törvényeket, sőt törvényes képviselői többségének jóakaratú törekvéseit is tisztelni tartozik; mert az ember csak a törvények tiszteletben tartásának feitéte mellett van képesítve arra , hogy valamely állam polgára lehessen, s mert a törvények tisztelete a nemzet erejének s érettségének egyik jellemvonása, s végre, mert alkotmányos hazánk törvényeit az állampolgárság többséXIX. A megfejtés. A kisértet az épületbe ment. Embereink követték. Az alsó csarnokban az ablakok egyikéből egy égő lámpát vett kezébe, s evvel ment föl a hátsó lépcsőn, mely az épület hátulsó szárnyszobáihoz vezetett. A folyosó legvégén volt egy elfüggönyözött ablakmélyedés, ebben egy régi tölgyfából készült íróasztal állott. A kisértet ez asztal felé irányozá lépteit, a világot az asztal szélére helyezte, letérdelt, s az alsó fiókolr egyikét fölnyitá. — Ez asztal Harland Izabellájé volt, holmije még most is úgy van abban, mint halálakor — sugá Alva társainak. — Mindjárt gondoltam — válaszold az öreg. Ezek egy ajtómélyedésbe vonultak, s innen nézték a kisértet mozdulatait. — Észrevette-e? egy kulcscsal nyitá ki a fiókot — jegyzé meg az öreg. — Nézze, valamit kivesz. Gondolom, azon szekrényke, melyben Izabella ékszereit tartotta. — Oh oh ! ugyan mért tett ily igazságtalanságot velünk ? E hangok Uték meg a leskelödők füleit. — Hát mindig itt fognak ezek maradni ? Hát nincs egy szabaditója a ^szenvedőknek ? Oh Istenem ! mily elvetemedett, mily kegyetlen ! Ekkor már Alva is reszketett, mint nyárfalevél. — Nézze csak az iratokat visszateszi, a szekrénykét becsukja, visszahelyezi, a kulcscsal becsukja. Csendesen ! — mond Levysohn — erre jő ! Zajt ne üssön! ne beszéljen, ha az ö élete kedves ön előtt? Lassan közeledett a fehérbe öltözött alak feléjük, a lámpát kezében vivén, midőn hozzájuk érkezett, a lámpafény megvilágitá halvány arczát. — Irgalmas ég! nyögé Alva reszketve — ez ő . . . . — Előre rohant kiterjesztett karokkal: — Alice! Alice ! A megrettent alak földre rogyott volna, ha a fiatalember karjaiba föl nem fogja, s magához nem szorítja. — Alice! nem ismersz? Alice fölpillantott, s képtelen volt fölfogni, mi történik vele. Csak nehezen lehete megértetni vele, hogy mindezt álmában cselekedte, s hogy ő alvajáró. Az orvos elküldötte Alvát, vezetné | Alicet szobájába, de oda súgá, hogy mielőbb térjen vissza, s a kulcsot is hozza el, ő addig itt fog várakozni. Alicet szobájába vezetve, Alva azonnal az Íróasztal kulcsát kérte tőle, s visszasietett az orvoshoz, jó éjt kívánván kedvesének. Fölnyiták az asztalfiókot, s a szekrénykében két iratot találtak. Az orvos sebesen átfutá mindkettőt. — Mit tartalmaznak ? — kérdé Alva. — Törvényes okmányok — mond az orvos, összehajtogatva a papirt. — De hogyan jöhettek ide ? kérdé Alva. — Aligha úgy nincs a dolog, mint gondolom. Igen jól ismertem Alice édesanyját, több évig orvosa is voltam. Ő alvajáró volt. Éjjel fölkelt, kedvencz lovára ült, s lovagolt. Reggel mit sem tudott a dolog felöl. Gyermeke születése után megszabadúlt e bajtól. A mint látja, e betegséget leánya is örökölte. Én nem csodálom, hogy őt anyja szellemének hitték, mert anyjának valódi hasonmása. Alice ez iratok birtokába bizonyára álmában jutott, s a mint fölébredt, elfeledte, s csak ismét éjjel jutott eszébe. A dolog megfejtését másnapra határozták. XX. Vége. Mandel Jakab már rég fönnvolt, midőn szolgája fölkelten ment. Nehány perez múlva Levysohn szobájába lépett.-— Kész-e engem követni? — kérdé Mandel. — Mihelyt készen leszek, rögtön. — A teremben fogom várni. — Ezzel távozott. Levysohn < azonnal Alvát és Simont hivatta, s mindhárman a terembe mentek. A le s föl sétáló Mandel meglepetve állott meg, azután szenvedélyes nyugtalansággal kérdé, Alvára nézve: — Mit akar ? Távozzék ! — Alva és Simon az én fölszólitásom folytán jelentek meg — vágott közbe az orvos — erre okaim voltak, s ha lesz szives j leülni, elmondom. — Nem ülök le, hogy saját házamban engedjem magamat j sértegettetni. — Tehát — mond felindulva az orvos — figyelmét kérem II
