Eger - hetilap, 1867
1867-05-02 / 18. szám
145 gének kinyilatkoztatott akaratául kell tekintenünk, melynek egyéni akaratunkat szükségkép alá kell rendelnünk. Tehát mig az egyéni nézetünkkel ellenkezésben álló törvények megszüntetését vagy megváltoztatását törvényes utón nem eszközöltük, azok tiszteletben tartását a társadalmi rend és békés együttlét lehetőségének érdeke követeli. Senki sem tagadhatja, hogy a gyanúsítások igen is alkalmasak a nép bizalmatlanságát felkölteni. Senki nem tagadhatja, hogy a felébresztett bizalmatlanság magicus köpenye alatt, szép szavakkal, sokat igérö kifejezésekkel mennyire könnyű a korlátolt gondolkozású nép között az elégedetlenséget pusztító rémmé fejleszteni, melyet azután féken tartani, azok maguk sem képesek, kik azt teremtették. Végre nem tagadhatja senki, hogy az ily úton keresett népszerűség bizonyosan több kárt okozna az országnak, mint a mennyi hasznot tőle várni lehetne. Azért midőn az ügyek békés lefolyhatásánál a nép nyugodt kedélyállapotára és a dolgok kipróbált vezetői iránt bizalomra elkerülhet- len szükség mutatkozik; — politikai, és a haza elleni bűn volna, ha az eddigi építményeket elsepréssel fenyegető ár létesítésére, a népet torlaszokúi használnék fel azáltal, hogy bennök az országgyűlés többsége és a magyar kormány iránt bizalmatl ansá- got gerjesztenénk. — Bátorság hiánya, sőt vétkes hanyagságról vádoltathatnánk pedig, ha a magyar királyi kormány és politikai iránynak törvénytelen útoni megtámadói, de különösen a gyanú- sitók ellen tőlünk kitelhetőleg nem fegyverkeznénk. A politikai hittagadás, mint a politikai becstelenség nyilvánul ása, kell, hogy minden ember által polgári bűnül tekintessék. Épen ezért nem lehet nálunk valakit meggyőződésből eredő véleményéért kárhoztatni; a többségre jutott országgyűlési párt is tehát jogosan követelheti, hogy reformtörekvéseiben mutatott bé- külékeny szelleme nemzetelleniességgel ne gyanúsittassék. Minden mozgalmas és nagy időnek feltűnő jellege: hogy épen a legtiszteletreméltóbb, egészen az önfeláldozásig hűségesen működő férfiak, kik magukat nem engedik a higgadt, és a körülményeket szigorúan megfontoló gondolkodási iránytól eltántorítani, gyakran a jellem következetlenségével vádoltatva, meg- érdemlett népszerüségöktől megfosztatnak. — Hazánkban a jelenlegi divatos gyanúsitókról a legfinomabb udvariasság megsértése nélkül elmondhatjuk, hogy ők Magyarországnak az osztrák államhoz való politikai viszonyait és a tekintet nélkül semmiképen sem hagyható európai nagy eszmeharczok horderejét mérlegelni nem képesek. Megyénk gondolkodóinak nagyrésze, s merem mondani, nagy többsége mélyen érzi azon veszélyek lehetőségét, melyek az itt általunk roszalt izgatási irány tovább fejlesztéséből az országra háramolhatnának; úgy látszik azonban, a magyar nép érettségére támaszkodva, sokkal csekélyebbnek tekinti az eddig fellépett ellent, mintsem ezzel szemközt fegyverkeznie szükségesnek látná. Az ily eljárással az eddigiek sikerét koczkáztatjuk, és a vezetőre szorúlt nép előtt úgy fogunk feltűnni, mint a kikben nincs elég bizalom politikai nézeteik iránt, va^v hogy erő s bátorság hiányában megtámadóink ellen síkra szállani képesek nem vagyunk. Emlékezünk még, hogy a 47. és 48-ki években a dolgok eleinte a legszebb rendben mentek, később a népet a felcsigázott eszmék iránti fanatismusában kielégiteni már semmivel sem lehetett, mígnem a 49-iki szerencsétlenség után egy végveszéllyel fenyegető állapotba jutottunk, melyben minden magj art a jövő iránti aggódó félelem töltött el, és a hazafiasság kétségbeesett szelleme első meglepetésében idegen nemzetektől várva segélyt, azok rokonszenvei után sóvárgott. A segélyt hiában várták, minden nép, minden kormány csak magáról gondoskodott. — így volt ez mindig, mióta népek és kormányok léteznek; — azért valódi államférfiak mást nem is várhattak, mert a tények bonczolásánál uram ! Rövid leszek. Mindenekelőtt mi lett Alice atyjának — ön sógorának — végrendeletéből? — Nem hagyott végrendeletet! — Igenis hagyott — ismétlő Levysohn — én is tanú voltam. Tudom, hogy Harland James 50 ezer dollárt hagyott hátra gyermekére, s ebben nem tévedek, mert jelenvoltam, midőn végakarata fogalmaztatott. Ön rendeltetett a gyermek gyámjául, mit ön saját aláírásával bizonyított. — És ha ezt tettem is — kiálta megfeledkezve a kereskedő — de végrendelet nincs. — Igen is van — mond az orvos a végrendeletet zsebéből elövonva — de ön nem kapja kezéhez, elég soká volt már önnél. A mint Mandel a végrendeletet meglátta, székéből fölugrott, de csakhamar visszahanyatlott. — Itt van, Harland saját aláírásával. — Uram! — mond Mandel — ön veszélyes játékot kezd. — Még sem oly veszélyest, minőt ön játszott, midőn ez okmányról megfeledkezett. — Hazug! — orditá Mandel. — Ezzel ön nem sért engem. Még egy kérdést: hogyan áll a Burton Alva hagyatéka ? — Nem volt semmi. — Hátha! édes Mandel ur. Hisz Burton majd 100 ezer dollárt hagyományozott özvegye- s gyermekének. Itt a végrendelet. — Ezzel elévonta a másik okmányt is. Mandel ijedten mondá: — Uram! ön a holtakkal van szövetségben. — Itt őszintén bevallá, hogy a kisértet mi módon vette el tőle a két iratot. Most meg az orvos beszélte el, hogy a kisértet nem volt más, mint Alice, s továbbá azt is, mikép jutottak a titok nyomába. Eleinte nem akarta hinni Mandel, hanem összeesküvésnek tartá az egészet, később belátta, hogy maguk az események ellene működtek. Levysohnt minden áron a városba akarta vinni, hogy egyenlítsék ki a dolgot, azonban az orvos nem akarta Mandel társaságában elhagyni a homályos házat. Mandel látván, hogy az orvossal nem boldogúl, befogatni parancsolt. Nyugodtságot színlelve hagyta el a házat. A park végéről még egyszer visszanézett a homályos házra. Az úton megállitá kocsiját, a gyógyszertárba ment, és egy pohár soda-vizet ivott. Hivatalszobájába érkezve, Mikének megparancsolá, hogy hajtasson haza, mert még ez este sok dolga lesz. Ugyanekkor barátaink a homályos ház egyik szobájában ültek. Dániel bácsi elbeszélte Alicenek, hogyan jutott a két végrendelethez. — S ön nem emlékszik, mikép kerültek birtokába ? — Legkevésbbé sem — válaszolt Alice. — Gondoltam — mond a jó öreg. — De most kezeim közt vannak, s visszahelyeztetem önt jogaiba. — Borzadok a gondolattól — mond Alice — nagybátyámat még egyszer látni. — Ne félj, mond Alva, keblére vonva őt — több erőm van, téged megvédeni, mint Mandelnek, téged eltiporni. Oly jól érzé magát Alice kedvese keblén ! A nap elmúlt, s Mandel nem jött meg. Estefelé tudatú egy inas Alvával, hogy Viktor igen beteg. Alva meglátogatta öt az orvossal, de a beteg egyiköket sem ismerte már. Alice, midőn ezt hallá, imádkozott érte, mint testvéréért. Mandelt másnap hivatalszobájában halva találták. A szerencsétlen megmérgezte magát. Midőn a sötét felhők a homályos ház felöl oszlani kezdettek, kiknek joguk volt ahhoz, birtokukba vették. Alva és Alice nem találtak ott ugyan annyit, mennyi őket illette volna, de mégis többet, mint reménylettek. Szegény Viktor nem soká élte túl atyját: az első hó sírjára hullott. Midőn az enyhe tavasz virágaival megérkezett, Alva szivéhez köté Alicet. A homályos ház csakhamar elveszté szomorú tekintetét. Csak vigság és öröm viszhangzott falai közt s az ős fák árnyékában. Minden éjjel egy piros arczú kis angyal oly szorosan simul édes anyjához, hogy ennek nincs kedve, álmában kószálni. L—a L—6.
