Eger - hetilap, 1866

1866-03-01 / 9. szám

76

kintve, akként vélekedünk, hogy abba valamint a magyar országgyűlési alsótáblától 60, úgy az örökös tartományok országgyűlése alsótáblájától is 60 tag választandó, és hogy valamint a magyar országgyűlés felsötáblájától, ágy az örökös tartományok országgyűlésének felsőtáblájától is külön-külön 30 tag volna kijelölendő, és pedig azon időtartamra, melyre az országgyűlési képviselők választatnak. Mely közös küldöttség évenkint, a teljes egyformaság tekintetéből, felváltva Bécsiben és Pesten nyíltan tanácskozván, határozatait magyar és német nyelven szerkesztené.

Azon okaink, melyeknél fogva mi a közös ügyeknek előadott módon leendő kezelését főképen véleményezzük, a következők:

Mert, igen természetes, hogy miután a közös uralkodó a közös ügyek absolutisticus kezeléséről lemondott, s így az 1848. előtt fennállott bécsi központi kormányszékben létezett központi kormányzatot visszaállítani nem lehet, annak helyébe egy oly tekintélyes és állandó intézményt kell teremteni, mely a birodalmat, melynek fennállása európai szükségnek van elismerve, továbbá is összetartani képes legyen. Hogy egy ily intézmény, a közös birodalmi parlamentben egy közös felelős minisztériummal legsikeresebben elérhető volna, tagadni nem akarjuk, — mivel azonban Magyarország, mely a pragmatica sanctio alkotásával a birodalomba csak mint külön, önálló alkotmányos királyság lépett be, az 1861. évi pátenssel felállított, vagy más ehhez hasonló közös birodalmi parlamentben saját ezer éves önállóságát és függetlenségét nem ve1861-iki két feliratban olvasható, nem említi, hanem azt mond- •aZ. „igyekezetünk oda lesz irányozva, hogy e (közös) viszonyok Ja: állapítására és mikénti kezelésére oly határozatok jöjenek p, melyek alkotmányos önállásunk és törvényes fíiggetlensé- 6 r, veszélye nélkül a ezéluak megfeleljenek.“ Szerk.

günk

__________________________

4 T A R

szélyeztetheti, — annál is inkább, mivel ez a birodalom összetartására nem is egyedüli és elkerülhetlen mód; oly intézményt kell arra feltalálni, melyben minden részvevő tagnak szabad mozgása mellett egyik sem birna abban több joggal a másiknál, és melyben legfeljebb a szellem- ; fensőbbség és társadalmi túlsúly adhatna némi előnyt, s mégis a birodalmat összetartani képes volna; minél többet az elválhatlan és feloszthatlan együttmaradás sem követel.

Mert be kell ismerni, hogy a közjogi kérdések megoldásánál a végczél, a birodalom összetartása mellett, Magyarország alkotmányos önállásának és függetlenségének fentartása. Miután a véleményezett intézmény által valamint a centralisatio, úgy a decentralisatió sem mozdittat- nék elő, s miután általa Magyarország, melynek országos törvényhozása, alkotmányos fejlődése és nemzeti kormányzata fenmaradna, az örökös tartományok alá vettetni, vagy azok módjára kormányoztatni nem fogna, — ’ s ezeknél fogva, miután ezen, a paritás elve szerint felállítandó intézmény, a pragmatica sanctioval és az 1791. évi 10. t. czikkel, minden gondolható intézmények között leginkább összeegyeztethető volna, — mig egy részről elegendő erős birodalmi kapocsnak látszik, más részről Magyarország önállását és függetlenségét is biztosítani Ígérkezik. Végre

Mert ezen intézmény által Magyarország és az örökös tartományok között, a nagy Széchenyi szerint, mint felold-, hatlan házasságban élők között kifejlődött érdekegységi viszonyokra nézve, bizonyos rendezett állapot jőne létre, a mire nézve már nemcsak 1848. előtt megvolta kívánság, hanem az 1848. évi pesti országgyűlésen maga a vezérszónok is, ily kifejezéssel: „mi coordinált állapotban akarunk, úgymond, élni az ausztriai néppel, és reményijük, hogy az se kívánja a mi subordinált állásunkat,“ — nyíltan óhajtott; mennyivel inkább kivánatos tehát az most a

C Z A.

Liliom és vérpad.

— Kép a franczia forradalomból. —

(Folytatás.)

Az ősz apa leányaira tekintett. Oly szépek, oly fehérek voltak, mint a liliom. Feltűnt lelki szemei előtt az a csendes, boldog családi kör, melyből leányaival együtt kitépték. Szive elszorult az iszonyú jelen átgondolására. Lázasan kulcsolá át karjaival leányait, mintha védeni akarná ez egyetlen kincseit azok ellen, kik atyai kehiéről letépni s a hűn iszapjába taszítani szándékoznak. Majd eszébe jutott az a borzasztó éj, midőn erőszakkal, durva, vérszomjas tömeg böszült kiáltásai között vitettek Párisba. Fiát és leendő vejét elveszté ez útban. Az egyik apját és testvéreit, a másik szép menyasszonyát akarta megszabadítani. Az apának látni kellett, mint ölik le szemei előtt az egyetlen fiút és kedves vöt. Feljajdult.

Véres fők... halvány árnyak !..

Feltűnt előtte a csábitó, a kisértő alakja. Tehát még van remény! Tehát ő még sem azért nevelte gyermekeit, hogy azok mind gyalázatos halállal haljanak meg. Az élet oly szép ! s oly fiatalan halni meg! Iszonyú ! iszonyú! De nem. inkább a vérpad, mint a becstelenség és gyalázat kegymorzsalékival tengődni. Inkább a halál, mint leányait egy bűnös szörny ezreknek ártatlanul kiöntött vérével terhelt karjaiban látni. Elméjében az ön — és leányainak feníartási ösztöne rettentő tusára kelt a halál j eszméjével. Az erény, a vallás diadalmaskodott. A kétségbeejtő [

érzelmek és gondolatok rohama alatt feldúlt arcz szokott, erényesen öntudatos nyugalmát végre visszanyeré.

„Gyermekeim — szóla ünnepélyes hangon, melyen végtelen atyai fájdalom, de szintoly elhatározás tört át, — Isten erős kisértést bocsáta ránk. Erényesen meghalni, vagy erényteleniil élni: e között kell választanunk. Mi katbolikusok vagyunk — a vértanuk példái, buzdítva a- nagy harczra, lebegnek szemeink előtt; kérjük Istent, adjon erőt, hogy hitünk és erkölcsi jámborságunkban még alialál s a kínzások gondolata se rendítsen meg."

„Ne félj atyám — mondá egyszerre a három leány — mi méltók leszünk hozzád, s veled meghalunk, ha kell — de vétkezni nem fogunk.“

A leányok liliomarczain e pillanatban vértanúi bátorság s megnyugvás tüze derült ki.

A vallás megtenné gyümölcsét. Vallás! csak neked vannak vértanúid. A dicsvágy és érdek csupán érzelmeiknek parancsolni nem tudó, gyáva öngyilkosokat mutat fel. Midőn egy nő, egy tizenhét — tizennoicz éves leány szemébe néz a halálnak, a vérpadnak, és ezt azért, mert erényét tisztán meg akarja őrizni, akkor le a kalappal uraim! Mert itt Isten működik, itt vértanú áll előttünk.

Az apa homlokon csókolá leányait.

Most már,egyik sem reszketett; pedig mind a három a halál menyasszonya volt, s menyasszonyágyuk a vérpad.

Csak Henriette suttoga olykor fölfelé tekintve: „Kedves Alfréd! megyek oda, hol már vársz reám!“

1