Eger - hetilap, 1866
1866-02-22 / 8. szám
69 A felsőház válaszfelirati javaslata f. hó 19-én terjesztetett az országos ülés elé. A hármas albizott- mány, mely e javaslatot készité, mint a „P. H.“ hallja, gr. S z é- cseri, gr. Festetics és ifj. b. Majtbényi László urakból volt alkotva. A javaslatból egyelőre a következő sorokat tartjuk kiemelendőnek: „Őszinte megnyugvással és hálás köszönettel veszik a főrendek Fölségednek az 1848-iki törvények alaki törvényességét elismerő kegyes nyilatkozatát,------de midőn Fölséged magaszt os szavaiban alkotmányos lételünk éltető erejét képező jogfolytonossági elv elismerésével találkoznak, nem hiszik annak elvileges elismerését a törvények gyakorlati foganatosításától tartósan elválaszthatónak, készeknek nyilatkoznak e tekintetben törvényszabta állásuk határain belől a törvények gondos átvizsgálásában részt véve, egyrészről Fölséged aggodalmait azok veszélytelenségének bebizonyítása által eloszlatni, másrészről a mennyiben valamely törvénynek a törvényhozás rendes utján leendő megváltoztatása szükségesnek mutatkozaudik, alkotmányunk alapelveivel öszhangzó javaslatokhoz hozzájárulni. „Régi és újabb törvényeink hangsúlyozzák a magyar kormány függetlenségét és felelősségét; helyhatósági intézményeink, alkotmányunk e tisztes és nagyértékü támaszának, mely még mindig teljes életképességgel bir, mielőbbi rendezett helyreállítása képezi a nemzet sóvár óhajtásainak egyik fő tárgyát és ezért egy független, felelős, egyes személyekben öszpontositott és általuk képviselt törvényes magyar kormányzatnak minél előbbi szervezését Fölséged atyai gondoskodásától várják a főrendek: — mely magyar felelős minisztérium az idő és változó viszonyok igényeinek megfelelő gyors, hatályos, és független kormányzatot biztosítván, megyei, városi és kerületi szerkezet rendezett felA dologra térek tehát. Én őrnagy ur leányának Henriettének kezét kérem.“ Az őrnagy keblére ölelte Alfrédot, s atyai örömében csak ezt kiáltá : „Fiam, kedves fiam \“ Este a bálban mindenki Henriette és Alfrédről beszélt, s midőn együtt tánczoltak, önkéntelenül susogá mindenki: „Behszép egy pár! Mily boldogok!“ ■ * * * • Térjünk vissza Fouquier lakába. A mint a bizottmányi tag eltávozott, a közvádló fáradtan dőlt le pamlagára, hogy az álom iiditö karjaiban erőt szerezhessen tagjainak. Hasztalan. Álom nem jött szemeire; szobája rémképekkel telt meg, iszonyúan eléktelenitett kisérteti alakok jelentek meg félelemtől becsukott szemei előtt, kezeikben véres fejeket tartva, melyekből kiülő üveges szemek bámultak vérfagyasztó merevséggel hóhérjukra. Majd érezni vélte nyakán a kisértetek fagyos kezeit, melyek mindig erősebben szoriták össze torkát, fuldokolva kapkodott a lég után, s egy végső erőmegfeszitéssel talpra ugrék, s kétségbeesetten ragadá le a falról pisztolyát. „Ismét ezalakok —hah mint vigyorognak! Ne közeledjetek. Én lövök. Szegény Fouquier! A guillotine éles, a guillotine jól talál, ki jöne az alól vissza?. Nézz csak jól magad elé, hiszen inasod áll előtted, nem látod, mily remegve tartja kezében a levelet? még azt hiszi, hogy megörültél. „Te vagy az, Jean ? Nos mi baj ?“ kérdé Fouquier,lázas képzelődéséből magához térve. „Levél, egy ismeretlentől hozva.“ Fouquier felbontá a levelet, melyben e nehány szó volt durva vonásokkal írva : „A foglyok megérkeztek, s ön utasítása szerint vannak a Temple börtönben elhelyezve.“ Fouquier arczán sátáni öröm villámlott át. „Már itt vannak -— mormogá fogai között. Annál jobb, legalább meg fog szabadítani üldöző rémeimtől a leánycsók és ölelés.“ élesztésével együtt, az ország jogos kívánalmai és igényei megnyugtató kielégítésének biztos és hathatós eszközét képezendi.“ Erdélyi ügyek A febr. 5-kére összehívott s 9-kén megnyitott szász nemzeti egyetem üléséről következő bővebb jelentés közöltetik : Az ülést a szász nemzet ispánja, Schmid Konrádaz államjogi kérdés eddigi fejlődése elbeszélésével nyitotta meg. A birodalmi tanács volt alel- nöke meleg szavakat szentelt a néhai intézmény emlékének. Erre dr. T e u t s e h, nagysinki követ, ki a magyar történetet és a magyar jogot csak annyiban tekinti érvényesnek, a mennyiben az a szászok jogát biztosítja, következő indítványt tett: „A nemzeti egyetem, tekintetbe véve, hogy a) 1865. évi nov. 6-iki fölterjesztésére válasz nem érkezett; — hogy b) az akközben kibocsátott 1865. évi dec. 25-iki legfelsőbb leirat teljesedésbe vétele a szász nemzet államjogi állását közvetlenül vagy mint erdélyi nemzetet érinti, szabad választás utján kebeléből héttagú bizottságot küldjön ki, mely a lehető legrövidebb idő alatt: a) a nemzeti egyetem elé 0 Felségéhez intézendő fölterjesztés-javaslatot terjeszszen, melyben a fennemlitett kormánytény következtében a nemzeti egyetem jognézetei kifejtendők lesznek; továbbá tiltakozás fog kijelentetni a pesti országgyűlés mindazon határozatai ellen, melyek a szász nemzet jogállapotába és jogfejlődésébe, vagy annak erdélyi rendi, nemzeti minőségébe vágnának ; b) a viszonyoknak megfelelő netaláni más javaslatokat tegyen.“ Az indítvány elfogadtatván, a bizottságba választattak : Schneider József szeÖt perez múlva köpenyébe burkolva látjuk Fouquier-t a Temple sötét tornyu börtöne felé menni, melyböl|Mária Antoinette királyné kilencz hónappal a fönnebbi események előtt lépett a vérpadra. A torony déli oldalán egy kis ajtó volt látható. Ez ajtón egy kis, alacsony szobába lehetett jutni, Simon, a vad börtönör szobájába. Fouquier kopogására az ajtó kinyílt, s azon egy borzas fő tűnt elé. A késő látogatásra azonban, úgy látszék, készen volt, mert szótlanul ereszté be a fölismert idegent. A piszkos és sötét szobát egy mécs reszketeg fénye hiába igyekvék megvilágítani. „így ni — szóla a börtönör, gondosan bezárva kulcscsal az ajtót — most már beszélgethetünk kedvünkre.“ Azután Fouquier elé állva, undok mosolylyal mondá: „Mégis csak hatalmas delej az a Vatrin Henriette, polgártárs, mi? Nem csoda. Önt vasembernek nevezik,*8 ki tehet róla, ha a delej a vasat vonzza épen magához ?“ „Hogyan, te már tudod az egyik nevét. De úgy hiszem, hárman vannak.“ „Igen — feleié Simon — Henriette, Sophia és Agatha. De nekem az első legjobban tetszik.“ Fouquier ajkán megvető mosoly játszott. „S hogy érzik magukat? nem sírnak, vagy átkozódnak?“ kérdé Fouquier. „Oh nem, s ez az, a mi engem meglepett. Én láttam már férfiakat, kik átkok és szidalmak között lépték át börtönük küszöbét, pedig bátor, forradalmi emberek voltak, de e gyönge, védtelen nők, lelkemre, megszégyenitik őket.“ „Vezess. Látni akarom őket,“ mondá Fouquier lázas mohósággal. A börtönör, kezébe véve a mécset s a kulcsokat, elöl ment a toronyba vezető lépcsözeten. Fouquier követé. „15 dik szám... ez az“ — mondá a börtönör egy tölgyajtóra mutatva. „Nyisd ki!“ — parancsolá Fouquier.
