Eger - hetilap, 1866

1866-11-08 / 45. szám

372

koronaherczegnek ezt elnyerni sikerül, akkor leányom megteszi azt a választást, a mit szive sugall.“ E feleleteket ígéretnek tekintik. Menabrea tábornok a 17 éves viruló szép herczegnö fényképezett arczképeiböl egy egész bőrönddel hozott Florenczbe, s ha nehány hét múlva Bécsbe visszatér, bizonyára a 22 éves Humbert kir. berczeg arczképeiböl hoz egy ládával, mi majd a királyi herczeg által a bécsi csász. udvarnál teendő látogatásnak előhírnöke lesz.

Poroszország. A berlini lapok legnagyobb része Beust meghivatásában sakvonást lát Poroszország ellen ; névszerint a „Kölnische Ztg.“ leplezetlenül nyilvánitja a gyűlöletet, melylyel Bismark ezen legfélelmesebb ellene iránt viseltetik.

— Poroszország 50—60,000 jól begyakorolt katonának a bekeblezett tartományokbóli átvétele mellett, 1867-ben 70,000 emberrel többet állíthat síkra, mint a múlt évben, és e többlet az észak-német szövetségi haderő, és a szász csapatok hozzájárulása által 120—130,000 főre emeltetik, úgy hogy Poroszország jövőre

720,000 embert állíthat ki, azaz 80—100,000 fővel többet, mint Ausztria vagy Francziaország jelen katonai szervezetük mellett. Azonfölül a tengerész-zászlóaljnak 2—3 zászlóaljból álló ezreddé leendő emeltetése is kilátásba vétetett, és legközelebb tettleg fog eszközöltetni.

— A porosz király de Moustier marquist és Benedetti-t sasrenddel díszítette fel.

Francziaország. A „Moniteur“ közli a hadügyministernek császári helybenhagyással ellátott azon jelentését, melynélfog- va a hadsereg szervezése végett egy bizottmány neveztetik ki. A jelentésben ez mondatik:

„A Németországban végbement fontos események Európának több hatalmasságát arra bírták, hogy saját katonai szervezetükbe tetemes változtatásokat hozzanak be. Felséged arra gondolt, hogy Francziaország a dolgok ezen állásánál nem maradhat közönyös, s azon kérdést kell tanulmányoznia, ha vájjon a császárság haderejénél nem kell-e szintén változtatásokat hozni be.

Felséged azon szándékot fejezé ki előttem, miszerint egy oly bizottmány, melynek elnökségét felséged magának tartaná fenn, bizatik meg annak kinyomozásával, hogy minek kellene történnie, nemzeti erőnknek oly karba helyezése végett, mikép területünk védelme s politikai befolyásunk föntartása biztosit- tassék.“

— Párisban bizonyosnak tartják, hogy a császár környezetében a hódítási viszketeg még nem enyészett el. Legjobban kiderül ez a „Paris Times“ czikkéböl, mely nyíltan hirdeti 1867— 1868-ra a háborút. A lapok feltűnő módon intik a kormányt, hogy a hadsereg újraszervezését és az uj fegyvernemek megszerzését lehetőleg siettesse.

— A „Franz. Corr. írja, miszerint Parisban határozottan állítják, hogy a franczia kabinetben a római kérdést illetőleg a szentszék javára történt legközelebb fordulat. A császár ismételve kijelenté, mikép gondoskodni kell a pápának minden esetben Rómában leendő maradásáról, és egészen való, hogy III. Napóleon Reisach bibornokkali beszélgetése közben uj franczia római expeditiora is czélzott. — Francziaország sürgeti a pápát,

Hah! bátorság, csak most ne hagyj el! Egy sereg üvöltő kutya e pillanatban rohan a lovasok után. Ezeket nem kell hajtani. Éhesek az emberpecsenyére .... Csaholásuk úgy hangzott az éjben, mint ördögi nevetés. ' *

Nyeregbe ugrottam; mert mihelyt a vérebek megszagolnak, végem van nekem is. Sarkantyúba kaptam lovamat, s kivágtattam az akáczerdöböl egyenesen a tengerpart felé. Az őrcsapat nehány száz lépésre lehetett tőlem. Leszállottam lovamról, melyet egy bokorhoz köték, s futottam a tenger felé. Ovemben négy pisztoly volt, ezeket kezembe vettem, nagy zajjal beugrottam a tengerbe, s egyik pisztolyt a másik után lőttem ki. A katonák észrevették, sebesen vágtattak le a parton felém, kutyáikat szólítva, hogy nyomomra találjanak.

Ha egy perczig késem, végem van. Csakhogy mire ők odaértek, ahol én lödöztem, már én akkor lovamon voltam s nyargaltam vissza az akáczerdőcskéhez.

E hadi cselem minden hidegvérű ember előtt nevetségesnek tűnhetik fel. De! énbennem akkor nem hideg, hanem igenis meleg volt a vér. E hadműveletem arra volt szánva, hogy Berta időt nyerjen a kiszállásra, s hogy üldözőit tévútra vezessem. Csakhogy mindez mit sem ér, ha Berta még nincs az akáczerdö- hen. Tovább nem várhatok, hiszen a kutyák már nyomomban vannak, s életemet másodperczekkel számítom.

E pillanatban az akáczerdöhöz érek, — tüdőm egész erejével ordítom: Berta, Berta !

— Csitt! suttogja egy halk, nyugodt hang mellettem.

Hátrafordulék. Valaki ült a másik lovon, melyet kantárjánál fogva tarték.

— Te vagy az Berta ? kiáltám a bámulattól megkövültén.

— Én vagyok; az Isten fizesse meg neked!

Karjaink ösztönszerüleg kitárultak. Berta szivéhez szorított, s egy pillanatig szorosan összeölelkezve valánk. Pedig ily helyzetben egy pillanat olyan drága volt, mint életünk.

— Isten veled! mondá, összerázkódva a 'csaholó kutyák hangjaira.

Én azt feleltem:

— Menjünk!

A két ló majdnem a földet érinté hasával —- bennünket a szél sem érhetett volna utói.

Eszerint én is szándékosan számüzöttnek tevém magam ; hogy egy számüzöttet kisérjek. De hát miért? Engem nem üldözött az emberi társadalom . . . Épen azért. Ha mindenki ellene van, én barátja, kísérője leszek.

Három halálos óra telt el. A kutyák vérszomjas üvöltését ezalatt folyton hallottuk hátunk megett. Lovaink léptei a záportól átázott homokban elhaltak, úgy hogy mi vágtatva is mindent hallhattunk. A zivatar, a helyett, hogy alábbhagyott volna, inkább nagyobbodott, s olykor azon óriási villámok fényénél, melyek rettenetesebbek, mint a mieink, az egész láthatár feltárult szemeink előtt.

Az apró cserjék gátolták futásunkat, s igy nyugatnak tartottunk, hol a mézgafák rendkívül magas sudarai mintegy a felhőkig látszanak emelkedni. Csillagok hiányában a szél szerint kalauzoltuk magunkat. Mióta elindultunk, egy szót sem szóltunk. Csak előre, előre ! E gondolat tüzelt mindkettőnket. Egyszerre egy tisztás helyre értünk. Megadottunk s hallgatóztunk. Csendes volt minden. Lefeküdtem a földre, fülemet a földhöz tevém: a legkisebb zaj sem hallatszott. Tehát csakugyan megmenekültünk.

Berta térdre esett, s karjait az ég felé emelve, kiáltá:

— Igazságos Isten! Most már hiszem, hogy a te jóságod s 1 igazságod nagyobb, mint teremtményeidé!

Az eső elállóit. Lovaink egy pocsolyában ittak, s azután nekiálltak a nedves fűnek.

Berta hozzám fordulva kérdé :

| — Hát neked van-e okod a szökésre!

Tagadó válaszomra melegen kért, hogy csak menjek vissza, mig nem késő.

— Majd akkor, ha a hajón látlak Európa felé — mondám i én. Ha biztosságban leszesz, visszamegyek Sz.-Ilonaszigetre s