Eger - hetilap, 1866

1866-10-04 / 40. szám

330

láttatnak. A beteges érzékek, idegek állapotával jár, hogy az ily bajban levőt arról meggyőzni nem lehet, hogy az, a mit ő lát, ball, szagol, érez, nem valóság ; mert épen ily esetben érzékeinek működését oly élénk, tiszta s biztosnak érezi, mikép inkább környezetét hiszi csalódni, s öt ámitni akarni, mint hogy érzékeinek csalódásait beismerje. Van azonban nehány eset, — 3 mi, kik e csodás tünetek természeti okait keressük, czélunkhoz képest ezeket emeljük ki, — melyekben a betegek teljesen tisztában voltak az iránt, hogy azok, miket ők látnak, hallanak sat. valóban nem léteznek, hanem csak zavart idegrendszerök tükrözményei.

Ezek közt a múlt század végén legnagyobb figyelmet ébresztett Nicolai, berlini könyvárus s iró esete, ki a vele történteket 1799. évben a berlini akadémiának egy emlékiratban benyujtá. „Már régebben beteges s több kellemetlen körülmények s házi bajok miatt felingerülve lévén — Írja, — 1791. február hóban megjelent nekem elhalt fiam árnyéka. Még az nap több járó-kelő alakot is láttam. A következő napokban fiam árnyékát nem láttam többé, de annál több ismert s ismeretlen személyt.“ Ezen tünetek akarata ellen jöttek, é.s a legnagyobb erökö- déssel sem volt képes azokat elűzni, vagy tetszése szerint valamely más személy képét előidézni. „Eltűntek, ha szemeimet lezártam , de megint ott voltak, ha kinyitottam és egymással társalkodói látszottak. Négy hét múlva már beszélni is kezdettek, hol egymással, hol velem. April 20-án a szoba már tele volt különféle emberi alakokkal, melyek egymás közt tolongtak; e nap pi- óczákat rakatott fel, és este felé az alakok ritkultak, halványabbak lettek, végre a légbe olvadtak fel. Egy ideig még egyes alakok voltak láthatók, de utóbb ezek is eltűntek.“ *) — Nicolainak látványait tehát a pióczák szüntették meg.

A másik példa Tie k költőről szól, és csak egy látványra szorítkozik. 0 1798-ban tele vágygyal s fiatal nyugtalansággal Berlinből kiindult, hogy Hamburgból érkező aráját, a pár mérföldre eső Tegel-nél fogadhassa. Tegelt, a mellette volt kocsmát s az utat oda mind jól ismerte. Útközben versekkel foglalkozott, és amint föltekint, szeme előtt látja Tegelt, a kocsjpát, látja az ajtóban álló pohos csapiárost, a kerítést, a tyúkokat az udvaron, csak azon Utődött meg, hogy oly hamar odaért, és hogy ő a kocsmát az útnak balra vélte, most pedig jobbra látszott, túl az árkon. Az árkon nem találván semmi átmenetet, ugrott, de knr- tán, azért az árokba esett, midőn innen feltekintett, sem kocsma, sem kerítés, sem tyúkok nem voltak többé, hanem csak szántóföldek köröskörül.*) — Itt csak egy kis koczczanás a földdel űzte el a látványokat.

Brewster, első rendű angol természettudós egy újabb, különös figyelemre méltó esetet ir le, mely ránk annyival érdekesebb, mert az minden változataiban teljesen észlelve volt. „Az olvasó meggyőződve lehet, — Írja ö — hogy itt sem nagyításnak, sem hozzátételnek helye nincs.“ — A. úrnő férjével együtt, kik mindketten igen müveitek s kitűnő jellemnek voltak, Brewsterrel több ideig egy házban lakott. A — nőnek eddig semmi kisértetes látásai nem voltak, de e tárgyról olvasta dr. Hibbert-nek érdekes

!) Lukács Móricz: Lélek-vagy kisértet látás (Euda-pesti Szemlel. 1840.) a) Hoffner : Gesicht’s Erscheinungen.

T Á R C Z A.

A megszökött pénztárnok.

Egy angol rendőrtiszt naplójából.

(Folytatás).

Egy nap egy magas, barna paripán egy nyúlánk, jókinézé- sü fiatalember érkezett a városba, tisztességesen öltözve, fején finom panamakalappal, óvszerül az égető napsugarak ellen. Épen a vendéglő verandájában ültem szivarozva, de mihelyt a lovagot megpillantám, oly remegés szállt meg, minőt egy fiatal szerelmes leány érez, midőn kedvesét közeledni látja. Lefutottam a kertbe, s a sűrű bokrok közé rejtőzve, az engem teljesen elfödő ágakon át az utczára szegeztem szemeimet. A fiatalember épen a kert kerítése mellett lovagolt el. Elővettem Donaldnak magammal hordozott fényképét, s összehasonlitám a lovaggal. Csakugyan Donald volt. Többé semmi kétségem sem lehetett, habár emberem most barnábbnak, idősbnek s kissé megváltozott- nak nézett ki, mit részben a panamakalap okozhatott. Kiosontam az utczára, s követtem a lovagot, ki először is egy nyereggyártó előtt állott meg, hol korbácsot és övét vett, onnan egy más bolt •elé ment, hol különféle tárgyakat rendelt meg a négerek számára, azután pedig egy szabót keresett föl. Itt leszállt, lovát karóhoz kötötte, s belépett a házba. Valószínűleg mennyegzöi öltönyt méretett magának, mert huzamosb ideig volt benn. Végre ismét kijött, keztyüit nagy gonddal felhúzta, s aztán lóra pattant. Ezalatt képzelőtehetségét valami fölbizgathatta, mert ajkai körül sajátszerü visszatetsző mosoly játszott, miközben fogai kifehérlettek. Gyakran halottam beszélni ezen sajátszerü mosolygási modoráról, s szivem most qgráDdozott örömében, mert tökéletesen megbizonyosodtam, hogy o az, a kit oly régóta keresek. A nélkül, hogy észrevett volna, még több bolt előtt megállapodott, mialatt én, látszólag egésr-en közönyösen, folyvást utána ballagtam. Végre azon vendéglő felé «tartott, melyben szállva voltam. A vendéglős kijött, s a szökevény pénztárnok beszédbe ereszkedett vele. Midőn a vendéglős megpillantott; intett, hogy mennék oda. Engedelmeskedtem.

— Jó, hogy jő ön Vilmos, mondá a sveiczi fogadós, — különben elvesztett volna egy kis munkát, mert ezen urnák lakatosra volna szüksége.

Kívülem még csak egy lakatos volt a városban, egy iszákos irföldi, ki épen akkor, mint esetleg megtudtam, oly állapotban volt, hogy lehetetlen lett volna eljőnie. Azért nem is csodálkoztam, hogy engem hittak, de titokban nagyon örültem, hogy Donald vette igénybe szolgálatomat.

Büszkén és nagyurasan tekintett rajtam végig, s úgy látszott, hogy jrnár elsajátította azon megvető modort, melylyel a Dél lakói „szegény fehéreket,“ tekinteni szoktak.

— Ön tehát lakatos? kérdé Donald; hosszú korbácsával a kerti bokrokat csapdosva.

Ha yankee gyanánt szerepelhettem volna, feleletem épen oly durva lett volna, minő a kérdés volt; de mivel mint angol léptem föl, kezemet kalapomhoz emelvén, udvariasan vála- szolám :

— Igen uram. Lehetek-e szolgálatára ?

— Ah ön valószinüleg brit? viszonzá Donald, az amerikaiak orrhangját utánozva, miközben fürkészőleg nézett rám, mivel oka volt, minden földije iránt bizalmatlannak lenni.

Én az igazsághoz híven azt válaszoltam, hogy angol vagyok, s hozzátevém, hogy New-Orleansból jöttem, mesterségemet itt folytatandó, s azért mesterségembe vágó minden munkára kész vagyok.

Erre Donald meghagyta, hogy délután menjek ki az ültetvényre, hol, mint megjegyzé, sok tennivalóm lesz. Egy pincze- kulcsot kell — úgymond — csinálni, továbbá az összes ajtók és szekrények zárait megolajozni, s még sok más dolgot elvégezni.

— És — tévé hozzá, lovát még egyszer visszafordítva — a mit csaknem elfelejtettem, Kati kisasszonynak dolgozószobá-