Eger - hetilap, 1866

1866-09-27 / 39. szám

323 pillanatig sem maradt első alakjában, hanem a közepétől foly­vást uj meg uj, változó szinti s zöld levelii virágok, fejlettek sza­bályosan. Ezek nem természetes, hanem képzelmi, művészi virá­gok voltak, de azért oly szabályosak, mint a szobrászok rózsács- káik. — Ugyanez történt, ha magamnak egy ékes rajzu, tarka tárcsát (Scheibe) képzeltem, ez is a központból a szélek felé foly­vást változott, mint ezt a kaleidoscop-ban látjuk." — Ludvig Ottó, a jelentékeny német költő szintén birt e képességgel, csak­hogy nála ez a költői alkotással összehatva, azt termékenyítve jelent meg. A költészetrei kedv, hangulat nála mindig szinekbe ment át. „Ekkor látok — irja ő — egyes vagy több alakot bizo­nyos állásban, különféle arcz- s tagmozgatással, majd csoporto- zatokat fejleni, melyek kidomborodnak, alakulnak, változnak, ezeket újabbak mozgó élettel követik, miglen az egész darab me­séjével s minden jeleneteivel előttem kifejlett. És mindez öntuda­tom beavatkozása nélkül gyorsan , és a darab szellemének meg­felelő szinti világításban megy véghez." *) — A felhozott két példában leirt tünetek okvetlenül a lélekböl veszik eredetöket, melynek képzetei a látideggel közöltetvén, a szem előtt mint va­lóban látható másodképek jelentek meg. De azért hibáznánk, ha e képeket merő képzelet nek tartanóksőt szorosan megkü­lönböztetni kell őket azoktól, melyek csupán a phantásia szülöt­tei; ezek mint eszme a képzelőerőben támadnak, ott alakulnak; azonban látható formát, színeket, életet csak úgy és akkor nyer­nek, ha a látidegre átvitetvén , szemünkben látható másodképek­ké erősödnek, változnak át. A szemben minden , a többi érzékek­től átvett inger csak fény- és színekben nyilatkozik; mert a szem, mint a látás szerve, eszköze, természete szerint nem érezhet máskép, mint a világosság s színek látásában. E szerint: ha azon szervek, melyeket a lélek saját képzetei alkotásánál használ, in­gereiket, illetségöket a látidegre átszármaztatják, azok a szemben, mint látható másodképek jelennek meg. Az élénk, nyugtalan phantásia, például a hivatottabb költőknél, ad tehát e látványok­*) Hoffner: Phantastische Gesichtserscheinungen. — (Westermann’s Mo- nasthefte 1866. N. 21.) nak annyi mozgékonyságot~s változatot; és megfordítva: a kül­világ élénk benyomásai, és e másodképek fény-, szin- s idomgaz­dagsága visszahatnak a képzelöerőre, melynek alkotásait, kép­zeteit alakítják , elevenítik, színezik. így érti ezt maga Göthe is, ki a lattannal szenvedélyesen s sikerrel sokat foglalkozott, midőn irja: „Innen jobban láthatni, mit jelentsen e mondat: ,a k öltő­nek s minden valódi művésznek születni kell/ A benső productiv-erönek t. i. mindazon utóképeket, melyek a szervekben, emlékezetben, s képzelöeröben rejlenek, magától, szándék s akarat nélkül előállítania s kifejtenie kell, miglen a futó rajzokból határozott, valóban jelenlevő képek válnak ki.“ Hogy a képzelőerő s szem titkos czimborák, és a csalásban gyakran összejátszanak, azt bizonyos körülmények között igen elárulják. Ezen kikerülhető csalódásokat itt csak röviden ismer­tetjük. Ha estve, midőn a láttávolban létező tárgyak félhomály­ban vannak, a boldfény a tárgyakat nem egyenlőn világítja meg, hanem a világosszinti részeket inkább, a barnábbakat gyengéb­ben ; a tárgyakat akkor egészen nem láthatni. Ha aztán a néz- pont változik, vagy a mozgó árnyak a világítást ide-oda lobog­tatják ; a tárgyak majd el — majd feltűnni és mozogni tetszenek. I A szem ilyenkor látni eröködik, a szemfény pedig felette kitágul, mely állapotban már tisztán látni, élesen megkülönböztetni a tárgyakat lehetetlen. Ha ehhez a néző részéről babonás kedély, rablók, kisértetektöli félelem járul, a képzelö-erö azonnal kiegészi ti a rajzok hiányait, és amitől az ember retteg, előhazudja a rém­képeket. Ilyenkor a mohos fatörzsek óriásoknak, a fák leveleinek nesze, a szellő lengése vad lármának, egy darab szikla fegyveres rablónak sat. látszik. — Főleg azon állapot, mely átmenetet ké­pez az álomból az ébredésbe és megfordítva; ezen álommámor igen alkalmas (az érzékek rendes működését megzavarni; az álomnak képei ekkor benyúlnak az ébredő öntudatba és az ellen- őrzetlen érzékeknek valóságos tárgyakul szolgálhatnak; az em­ber ilyenkor még teljesen nincs magánál, okosan akarni nem ké­pes, azért cselekedetei csaknem egészen az ösztönszerüség kény­szere alatt állanak. A büntörvényszékek könyvei erre nézve nem l egy szomorú példát tartottak fenn. Klein, Annalesl-eiben olvassuk: — Duffnak nevezi magát, s azt állítja, hogy Kanadából va­ló; de nekem úgy tetszik, mintha tökéletes angol vonásai volná­nak , — barna, vékony dongáju ficzkó, ki midőn nevet, fogait sajátságosán mutogatja, körülbelül olyformán, mint egy morgó kutya. — Jupiterre ! gondolám — ez az én emberem ! Kétségtelennek látszék előttem, hogy ezúttal fontos fölfede­zést tettem. Természetes, hogy reményem füstbe is mehetett, mint a kanadai gabnakereskedöt illetőleg; de nagyon fúrta fejemet az a gondolat, hogy ez a Duff, a gazdag felügyelő, senki más, mint a megszökött pénztárnok. Ravasz fogás is volt, mint csak Dunáidtól lehetett várni, rendes hivatást választani, névszerint felügyelőit, pénzelőlegek által bizonyos hatalmat szerezni eladó­sodott főnöke fölött, hogy ennek leányát nőül véve, idővel föld- birtokos és egy tisztelt család tagja legyen. Ez valóban legoko­sabb volt, a mit tehetett, s közönséges gazember ily ötletre nem igen jő. Hogy én egy vicksburgi vendéglőben ültem, s a két fia­talember beszédét kihallgattam, arról természetesen sejtelme sem volt. Puszta véletlen következtében feneklett meg hajónk, vélet­lenül történt, hogy a többi vendéglők túltömöttsége miatt épen ezen fogadóba kelle szállnom, és ezen véletlen körülmények ke­resztülhúzták minden számítását! Miután a fiatalemberek eltávoztak, előjöttem rejthelyemböl, hogy a Linwood-féle ültetvényről a legnagyobb óvatossággal bővebb tudomást szerezzek. Az első, kit eziránt kérdeztem, mit- sem tudott mondani; egy másik úgy vélekedett, hogy a kérdéses ültetvény mintegy száz mérföldnyire fekszik a folyam mentében; a harmadik pedig azt kérdezte tőlem: mi okból akarom tudni ? talán valami kémkedő abolitionista vagyok, ki négereket akar lopni? Azt felelém, hogy egy manchesteri kereskedőház utazó ügynöke vagyok, s bizonyos adósságokat akarok behajtani. Vég­re kitudtam, hogy az ültetvény a folyótól csekély távolban, Prin- cetown város tőszomszédságában fekszik, mely Louisiana, Mis­sissippi és Arkansas államok közös határán épült. Valószinüleg azért választá Donald e helyet, hogy szükség esetében annál könnyebben odábbállhasson. Haladék nélkül Pri-ncetownba utaztam, s ott egy oly ven­déglőbe szálltam,melynek vendéglőse sveiczi ember volt,s melyben legtöbbnyire külföldiek laktak. Gyermekkoromban szülővárosom­ban egyideig tanultam a lakatosmesterséget, s most ismét ezen iparnak szentelém magamat. Vicksburgban egy kosár régi laka­tosszerszámot vettem, — mert újakkal könnyen gyanút ébreszt­hettem volna — azután kezeimet s ruhámat korommal és olajjal kissé bekentem, mi által külsőleg meglehetősen hasonliték egy lakatoshoz, mely szerepre vállalkozni akartam. Angol kézműves­nek adtam ki magamat, ki New-Orleansbani huzamosb tartózko­dás után ott munkát keres ; yankeenak nem vallhatám magam, mert az amerikaiaknál sajátságos orrbangokat utánozni nem vol­tam képes. Azonkívül sokkal vaskosabb és alacsonyabb voltam, hogysem délamerikainak tarthattak volna. A mondott okoknál fogva tehát angol lakatosnak adtam ki magamat, s mint ilyen, minden gyanút elháriték magamról, de óvakodtam, eleinte mind-

Next

/
Thumbnails
Contents