Eger - hetilap, 1866

1866-04-12 / 15. szám

129

nézve is azzá lesz, mivé már különben is e hazában letelepedése folytán lett, azaz magyarrá.

Igaz ugyan azon latin közmondás, hogy Vestis non fáéit monachum, a mit talán fölvett tárgyunknál fogva igy adhatunk vissza: bugyogóban is lehet valaki jó magyar; de az is igaz, hogy ki barátköntöst visel, habár nem töltené is be szorosan szerzetesi kötelességét, a nagy világ öt mindig barátnak ismerendi; úgy a nem magyaros viseletű, nyelvű, vagy nevű egyén, habár legjobb érzésű magyar is, magyarnak őt, legalább külseje után, senki sem tartandja, mert valamint a madarat tolláról, az oroszlánt hangjáról ismerhetni föl, úgy a nemzeteket is egymástól a ruha, nyelv és családnév különbözteti meg, a ki tehát egészben azaz testestől lelkestől magyar akar lenni, illő, sőt szükséges, hogy viselet, nyelv s családnévre is magyar legyen, e három kellék határozván meg külsőleg a magyart.

Az idegen hangzású vezetékneveknek magyarítása tehát' nemcsak azért, hogy az ily egyén s vele együtt családja tökéletesen magyar legyen, magyar szempontból kívánatos; hanem azon okból, hogy öt s családját mások is magyarnak ismerjék, szükséges is; mert a legközelebb lefolyt évtizedben fordult elő eset, hogy a nép-, illetőleg nemzetiségi szempontból teljesített országos összeírásnál, kinek p. o. német hangzású neve volt, hasztalanul állította, hogy ö magyar, épen neve után a németek közé Íratott, s nemzetiségünk ellenei fenhangou hirdették, hogy hazánkban csak ennyi vagy annyi millió a magyar, ellenben ennyi vagy annyi millió a német, holott az ily módon németté devalvált egyén vagy család, érzésre épen oly magyar, sőt sok esetben magyarabb, mint ki őseit a hét vezér koráig fölvezetni tudja.

De nincsen is ok, hogy az idegen hangzású családnevek miért ne cseréltetnének föl magyarral, miután a nem magyar származású polgárok elei szintén régi lakói lévén e hazának, magyar nőkkeli házasság folytán idegen vér nem létezik utódaikban már több, mint a legmagyarabb családok ivadékaiban, kik szintén nem magyar származású anyáktól születtek.

Az idegen hangzású családneveknek magyarítása nem di- vatszerü újdonság, hanem következménye azon fontos elhatározottságnak, melynélfogva, ha valaki régi hazáját elhagyva, köztünk telepedett meg, egyszersmind magyarrá is lenni óhajtott. Ezt tanúsítja történetünk, melynek tanúsága szerint számosak az ily magyarrá lett idegen családok, kik névre, nyelvre, s érzésre nézve egyaránt magyarok lettek, s utódaik e hazában fontos szerepet vittek; sok mások közül fölemlíthetem a Gejza vezér idejében Németországból hazánkba jött Hederiket, ki Győr körül telepedvén meg, építtetett egy várat s várost, melyet a lakosok Hederik várának, vagy rövidebben s magyarosabban Hedervá- rának neveztek, s ezen Hederik lett törzsatyja a hires s hazánk történetében nagy szerepet vitt Hederváry családnak, melyből származtak később a Kontok és Ujlakyak. AII. András uralkodása alatt Spanyolországból hozzánk költözött Mitzbán fiaitól származtak az Eszényi, Szerdahelyi, Csapi, — Szürtei, Bocskai, Raskai, Sós és Kövesdi családok ; de elég a történelemből ennyit fölemlíteni, ennyiből is világos lévén az, hogy a külföldről beszármazott családok, midőn magyarokká lettek, régi családneveiket is magyaros nevekkel cserélték föl. De azt is tapasztaljuk, hogy a nép az idegen származású egyének neveit — talán azoknak akarata ellen is, — megmagyaritotta, innen származhattak a nemzetiségek után származó családnevek, mint például Olasz, Horváth, Németh sat.

Azon időtől fogva pedig, mióta a magyar nemzetiség uj lendületet nyert, s a magyar alkotmány sánczai a nemnemes osztály részére is megnyílni kezdettek, gyakran találkozunk a hivatalos lapok hasábjain a nem magyar hangzású családnevek magyarítása engedélyezésével, de azt tapasztalom, hogy az ebbeli engedélyért Egernek idegen, főleg német származású, de érzésre j már tökéletesen magyar lakosai nagyon gyéren folyamodnak, s i e tartózkodást, távol van tőlem, hogy a magyar nemzetiség iránti ellenszenvnek tulajdonítanám, mert hazafias érzületükben csak kételkedni is okom sem nekem, sem másnak nemcsak hogy nem lehet, sőt az ellenkezőről bárki is, ki az egri polgárságnak szellemét isméri, biztosan meggyőződhetett; e tartózkodásnak tehát nem

hadseregét. Ej! hát nem lennék-e kétszeresen áruló, ha tovább is folytatnám ezen anyagyilkos háborút?

A szerencsétlen Fülöp ily zavarodottságban tölté el az éj hátralevő részét. Midőn a hajnal megvilágositá a látkört, a poroszok fölkeltek és uj parancsokat vártak parancsnokuktól. Fülöp nagyon halvány volt: szolgálatját teljesítendő, lóra ült, s maga előtt felállítván katonáit, imigyen szólt hozzájok:

— Barátim! mig főnöktök voltam, jól tudjátok, hogy teljesítettem kötelmemet; mostantól fogva azonban nem vezényelhetlek többé benneteket,: én franczia vagyok, nem maradhatok tovább porosznak; én nem harczolhatok többé Francziaor- szág ellen, valamint soha nem harczolandok Poroszország, második hazám ellen sem: életem s kardom mindörökre el vannak törve. Menjetek ti vissza a legnagyobb rendben Blücher tábornagyhoz, és mondjátok meg neki, hogy sajnálkozzék veletek együtt j a szerencsétlen Fülöp sorsán.

E szavakkal elhagyván az ámulő katonákat, s átugratván a kastély árkát, eltűnt a sűrű erdőségben, mely e részről árnya- s mély csöndjével fedezi Champagnet. Egész nap bolyongott a leveleitől megfosztott erdőben. Zordon téli idő volt: a hó könnyü- ded pelyhekben szállongott. Nem figyelt sem a hidegre, sem az éhségre, mely kegyetlenül marczangolta; minden pihenés nélkül űzte lovát tovább, mig végre a szegény állat kimerülve összeros- kadt a sarkantyú alatt, anélkül hogy újra fölkelhetett volna.

— Isten veled ! mormogá Fiilep, Isten veled szegény had- társam ! Isten veled, az én tevékenységem veled megszűnt örökre.

Isten veled mindenek fölött Vilhelmine, szép jegyesem, ki Berlinben várod a hadjáratbóli hazajöttömet! te úgyis visszautasítanád ezentúl oly ember kezét, ki többé sem franczia, sem porosz.

A legsötétebb kétségbeeséstől zaklatva gyalog folytatá útját az erdőben, amint egyszer hosszan tartó zaj üté meg füleit; lehajlott és látja egy tisztáson a nők s gyermekek tanyáját, amilyen sok volt az időben: a kozákok- s poroszoktól az erdőbe futottak, s kerestek menedéket; és itt, daczára a borzasztó hidegnek, nem mertek tüzet rakni, félvén, nehogy a füst elárulja men- helyöket*) Egy lesbe állított gyermek megpillantván a tiszt egyenruháját, megfutott, sikoltozván: a poroszok! a poroszok! E kiáltásra nagy zaj keletkezett a tanyán; Fülöp pedig dúlt arczczal kö- zelgett hozzájok, mi annál kevésbbé volt képes őket megnyugtatni.

— Ne féljetek tőlem; én egyedül vagyok. Álljatok meg, itt a kardom, öljetek meg : én meguntam már az életet.

A nők s a gyermekek félelem-és csodálkozással pillantottak rá. Egyedül egy öreg, magas termetű, izmos kinézésű pórasszony mutatta magát bátrabbnak a többinél; látván, hogy a tiszt csakugyan egyedül van, és kimerülve a fáradságtól, háta mögé kerül, kihúzza kardját, öt magát erőszakosan a földre löki, és a havon össze-vissza hurczolja. Erre mindnyájan nekiestek, s kendőikkel fojtogatták, anélkül, hogy ő az ellenállásnak legcse*) NagyatyAm öreg szolgája beszélte el nekem, írja L. E , hogy az erdőben falujabeli nőkre talált, kik egy megsebesült muszkát ápoltak, s aztán szabadon bocsáták. Es a kozák a jótét fejébe elárulta saját jótevőit.