Eger - hetilap, 1866
1866-03-22 / 12. szám
103 A magyar közjog szerint csak a koronázott király szentesíthet törvényeket, addig tehát, inig a koronázás meg nem történt, jogilag az eddigi törvények állanak fenn, s a czélbavett változások csak a koronázás után emelkednek törvény erejére. Ha tehát Felséged az eddigitörvényeket tettleg el nem ismeri, az uj törvények pedig koronázás előtt sem tettleg, sem jogilag még nem léteznek: a koronázás előtt már kiadandó hitlevélnek tárgya sem lenne. 25. Kimondottuk alázatos válaszfeliratunkban, hogy nem kérünk politikai lehetetlenséget. Elmondottuk azt is, hogy átlátjuk a visszaállítás nehézségeit, s készeknek nyilatkoztunk, megtenni mindent, a mi hatalmunkban áll, e nehézségek elhárítására. Mert azt hittük, hogy midőn a nemzet egész politikai élete forog kérdésben, mikor az alkotmány jövendő biztosságát kell a jogtalan előzménynek egykor majd előfordulható káros következéseitől megóvni, a legnagyobb nehézségektől sem szabad visszarettennünk. 26. Fájdalommal látjuk azonban a iegtnagasb királyi leiratból, hogy Felségedhez felterjesztett kérelmünk sikeretlen volt. Óhajtásaink semmi részben sem teljesittettek, a jogfolytonosság még azokra nézve is megtagadtatott, a miknek azonnali visszaállítása a jelen körülményekben sem fekszik a lehetőség határain ki- vül: s még azon törvényeink sem állíttattak vissza, melyekre a királyi leiratban felhozott ellenvetések épen nem alkalmazhatók. Egy szóval: megtagadtatott alkotmányunk helyreállítása, és arra vagyunk utasítva, hogy az absolut kormányzat súlya alatt gyakoroljuk a törvényhozás alkotmányos jogát, s változtassuk es módosítsuk alaptörvényeink lényeges részét, azon remény mellett: hogy ha e módosításokat Felséged legmagasb akarata szerint hozzuk javaslatba, de csakis akkor fog alkotmányunk visszaállíttatni. 27. Felhozza a legmagasb királyi leirat azt is, hogy az 1848- diki II., III. és IV-dik törvényezikkek némely rendeletéi egyenesen a királyi jogokba ütköznek. 28. Kimondottuk alázatos válaszfeliratunkban, hogy fejedelmünk törvényes jogait csorbítani nem akarjuk, s meg vagyunk győződve, hogy a törvények alkotásánál mindig komolyan megfontolandó, ha czélszerü-e valamely királyi jognak megszorítása. De a végrehajtó hatalom körében maguk a törvények határozzák meg a királyi jogokat, s ezeket a törvényekkel ellentétbe állítani nem lehet. — Minden alkotmány első keletkezésekor is, fejlődésében is, korlátozza egyszer-másszor az előbb gyakorlott fejedelmi jognak valamely részét: de azért az ily törvényt is meg kell tartani mindaddig, mig a törvényhozás meg nem változtatja. Magyarországban a királynak minden joga szintúgy a törvényen alapszik, mint a nemzet jogai; s a legfőbb hatalmat is a törvény adta a magyar királynak. Elismerte ezt azon fejedelem is, ki a dicsőségesen uralkodó házból első lépett a pragmatica sanctio alapján a trónra, midőn az 1741 : Xl-dik törvényczikk 2. §-sában e kifejezést használja : „azokban, melyek a neki engedett legfőbb hatalomtól függenek.“ 29. Kétségtelen királyi jog a törvények szentesítése, s e jogával él a fejedelem, ha valamely törvénytől, mely a királyi jogot korlátozná, a szentesítést megtagadja : de ha már szentesittetett a törvény, annak végrehajtását megtagadni, nem tartó zhatik a királyi jogok közé. Ha tehát eddigi törvényeink módosításáról, vagy újak alkotásáról fogunk majd tanácskozni: figyelembe veendjük mindig a királyi jogokat is, s törvényjavaslatainkat a szerint készi- tendjük, a mint a király és haza egyesült érdeke kívánja. — De a legmagasb királyi leiratban felhozott ellenvetést nem lehet úgy értelmeznünk, hogy az a törvények végrehajtását is gátolná. 30. Azt mondja a legmagasb királyi leirat, hogy „a megyei rendszer az ország első alapítójának uralkodásától kezdve, folytonos gyakorlat által a nemzet életébe szövődött, s az 1848-diki törvények, midőn az ország közkormányzatának alakját megváltoztatták, a nélkül, hogy azt ezen ősi intézménynyel összhangzásba helyezték volna, oly elvi ellentétet állapítottak meg, melynek megoldása csak a legbehatóbb tanulmányozás és komoly megvitatás alap- ján várható.“ 31. Igenis, Felséges Urunk, az 1848-diki törvények lényegesen megváltoztatták az ország közkormányzatának alakját, megváltoztattak több ősi intézményt is, mert átalakították Magyarország aristocraticus alkotmányát, s azt a nép egyenjogúságának szélesebb alapjára fektették. Megértették az 1848-ik törvényhozók az örök igazság intő szavát, s nem akartak ellenállani. Sok baj és veszély követte határozataikat: de sokkal súlyosabbak azon veszélyek, melyeket előrelátásokkal e hazáról elhárítottak. 32. Az alkotmánynak ezen átalakítása tette szükségessé azt is, hogy az előbb fennállott testületi kormányzat helyett, a kormányzatnak oly alak adatott, mely Európának más alkotmányos népeinél is az alkotmányos szabadság legnagyobb biztosítékának, s a czélszerfí közigazgatás legjobb eszközének tartatik. 33. Azon másfél század, mely alatt a kormányszékek testületileg igazgatták Magyarországot, meggyőzte az 1848-diki törvényhozókat, hogy nem volna ezélszerü, még továbbra is íentartani oly kormányzatot, mely törvényszegései által az ország sérelmeit folyvást szaporodó óriási halomra növelte, s hozzáférhetlen volt, mert a nemzet panaszai ellenében mindig a fejedelem magasztos nevét, Mindannyin meglátszik a szorgalmas tanulmány, nevezetesen veienczei másolatain feltűnő ezen iskolának, mint már előbb kiemeltük, szép színezete; melyet Sajósy épen úgy igyekezett a veienczei mesterművek tanulmánya által, mintáz ottani müiskola szorgalmas tanítványa, sajátjává tenni, valamint már előbb a mai egyik legélénkebb s leglátogatottabb mtíiskolában,a müncheniben, az ottani ecclecticus festészeti irány mellett, a correct rajzot. Mi mindamellett a súlyt itt az előbbire kívánjuk fektetni, miért már is kiemeltük szinezési tehetségét. Mert valamint a zenére nézve áll a franczia közmondás :c’ est le ton qui fait la musique, úgy kétszeresen hangsúlyozva mondhatjuk el ezt szürkeszin korunkban, — midőn a divatszerü műveltség negélyezéséhez tartozik immár, az élénkebb teljes színek alkalmazásától visszaborzadni, — hogy bizony csak is a szin adja a festvényt. Ellenben az, a mit talán nagyobb mérvben óhajthatnánk, az erősebb domborítás volna. így például sz. Anna képén is; hol az arczok is a typikus ugyan, de tulrealisticus modorban vannak felfogva, mig mi itt is, mint minden transcendentalis, tulvilági tárgynál, tehát minden szeutben és fenségesben az idealisalásnak, az eszméuyitésnek vagyunk híve. Egyébiránt amaz itt szintén csak a szerző előképének sajátsága lehet, melyből saját irányára ily másolatokban még nem következtethetünk. Másrészt pedig lehet, hogy nagyobb mérvbeni domborítás által a formák lágysága szenvedne, a mü keményebb, az élénk színezés kirívóbb lenne. De nem is lehet végre itt tüzetes feladatunk a szorosabb mübirálat, melynek alkalmazása szóba sem jöhet ott, hol a gyak- j ran nagyon is jutányos árhoz szabott, könnyedebb s igénytelenebb mü kívántatik. Ezzel csupán a müvek egyes jelenségeit mintegy megfigyelve, kívántunk viszont figyelmeztetni derék, törekvő ifjú művész hazánkfiára. Hazai mükritikánk úgyis még alig lépett ki gyermekpólyáiból, s azt a művészet iránt általában még egészen közönyös nagy közönség, valamint kezdődő gyenge hazai művészetünk egyaránt meg nem bírja. A fiatal sarjat a kritika égető napja inkább el- fonnyaszthatná, mintsem érlelné, üdvös zápora elmoshatná inkább, mintsem termékenyítené. A komolyabb figyelmeztetés még erősebb tehetségeinknél is könnyen azon gyanút gerjeszti, hogy magas művészeti ismeretet szeuvelegve, a hazai szépszándéku és jóhiszemű törekvéseket büszkén lenézzük, kicsinyeljük, fitymáljuk, vagy csak nem eléggé buzdítjuk. Ily susceptibilitás mellett természetesen nem igen lehet kedve valakinek a nyilvános mübirálat- ra; s azt, ha szerét teheti, inkább csak négy szem közt végzi. Ezen érzékenység egyébkint mindig jellemző vonása azon kornak, midőn az irodalom és művészetben, a közéletben, politikában és tudományban a tanulmány nélküli teleszáju elbizottság, az ilres, p'iffeszked'í szereplési vágy s az üzérszellemü nyegleség lép a magasb tehetség, tanulmány és szorgalom helyébe. Annál szívesebben emlékezünk a szerény, serónységgel törekvő oly tehetségről, mint fiatal művészünk, ki gyors keze s ügyes ecsete mellett kitűnő szorgalmat és munkásságot fejt ki, leginkább azért is, hogy további külföldi kiképzésére és tanulmányaira a szükséges költséget megszerezhesse. Mit ernye- detlen munkásságával már is annyira elérnie sikerült, hogy Rómában és Parisban szándékolt tanulmányai folytatását legalább rövid időre biztosíthatja. Mindenesetre a szorgalmas munka s művészetet felkaroló müveit közönség, mely t. i. nem ; csak saját kedves arczképének levételében találja a művészet feladatát, mindig legbiztosabb Moecenasa a művésznek. S ennél, úgy hiszszük, semmi nemű más méltánylás sem ajánlhatja hathatósabban művészünket. —,