Eger - hetilap, 1865
1865-02-09 / 6. szám
45 egy szamarat hajtó emberrel, a kit megkérdez: — „barátom, mit gondolsz, lesz-e ma eső?“— „minden bizonynyal, felelt a kérdezett, mivel szamaram nagyon hányja-veti a füleit, s ez mindig esőt jelent.“ A jóslat csakugyan beteljesedett, a király bőrig átázott, s haragjában az astrologust kikergette udvarából, s azt mondta, hogy ezentúl többet hisz egy szamárnak, mint az astrologusnak. Leginkább pedig azért tisztelem a szamarat, mivel legtöbb van a világon, s nem szorul mindig négy lábra, hanem két lábon is szokott és tud járni. Ez okoknál fogva tehát január 18-án szamár-carnevalt rendeztem, elgondoltam, hogy ha szabad Velenc.zének, Rómának, Párizsnak, Milánónak a farsangi időkben megbolondulni, mért ne szabadna nekem, ki e tekintetben elévülhetetlen privilégiummal birok ? most már legalább el lehet felőlem mondani Petőfivel : Jár Szűcs Mihály szamáron, Földig ér a lába-------— S elkeseredésében mi telhetett tőle ? Nagyot ütött botjával a szamár fejére. A carnevál reggeli 8 órakor vette kezdetét, szerepeltünk tizenheten : öt Ezli és tizenkét Hómó. A dekorácziót képezte: szalmakalap, 18 porczio czirokseprö, néhány lobogó kendő s több ilyesféle munitiók, a mi a rendes parádét kiegészítette. — Volt a többek közt — Fényszarun készült sósperecz, karjainkon és füleinken, a markunkban pedig a lehető legjobb vallató-bor, s hogy ez uj divatú equipagen, rangunkhoz illöleg, haladhassunk Fényszaru útczáin, tudniillik rákmódjára, nyomatékül minden szamáron egy-egy izmos férfi ült, mindaddig, mig a szamaragok a tüzes tapló által megriasztott szamarak által a földre nem vettettek ; mely szamaraikon s magukon elkövetett csin miatt a carneválnak vége lett. Hogy a mulatság tökéletes legyen, a carneválon kívül bált is rendeztem.— Az én bálomat azonban ne úgy tessék képzelni, mintha ebben krinolinbarricadok és más ugrató akadályok által fékezett jó kedvünk, nyaktörö veszélyek között balancirozott volna, mint sánta egyik lábról a másikra ; hanem tessék gondolni, egy pár oldalba lökést ide nem számítva, olyan kivilágos, kiviradtig tartó dalidót, melyben csillogó női szemek, mosolygó ajkak, karcsú ölelésre hivó sylphid-termetek, gyöngyöző borserlegek, habzó seresstiblik, és más delectáló liquidumok társaságában, sans géné, öleltük s csókoltuk egymást; — de azért mégis megesett egyné- melyikünkön, hogy reggel úgy jártak, mint a k.-sz.-m. kántor és professor; egész estve tudniillik együtt mulattak egy jó barátoknál, s midőn reggelfele egymás után haza ballagtak, — véletlenül összeütközvén, azt kérdezték egymástól; „ugyan kérem alássan, kihez legyen szerencsém?“ — Megesett az is, hogy a távozó nők részére nem lévén diszes előfogat, ráültek a szamárfogatra, s azt mondták, hogy a hol ló nincs, jó ott a szamár is. — -------Mint j anuári levelemben írtam, szándokom volt e farsangon Egerbe be- rándúlni; szándokomat azonban aligha valósítom, először azért, mert igen rósz az út, s én más költő nem vagyok, mint pénzköltő, s igy a Pegazusra nem ülhetek, hogy Egerbe repülhessek; másodszor pedig azért, mivel neheztelek szerkesztő urra: múlt levelemre, csillag alatt, csak egyszóval sem tette azon észrevételt, mit én méltán vártam : hogy tudniillik szívesen látnak Egerben, innét azt következtetem, hogy talán kedves vendégök sem lennék. *) Szűcs Mihály. *) Hogy t. tudósítónk kedves vendég lenne Egerben, annyira fölüláll minden kétségen, hogy épen ez okból fölöslegesnek tartottuk, azt szerkesztői jegyzetben szavakkal is kifejezni. S z e r k 4 T A ív Anatole Derly. (Folytatás és vége.) Ugyanazon este a remeteségben valék, hol engem Stern kis asszony mosolyogva fogadott. — Nézze, mondá, két levelet mutatva, melyeket most irt, és melyek egy kis rózsafaszekrényen feküdtek, nézze ön e leveleket. Egyik nagybátyámnak szól, melyben kérem, hogy jelentse ki az őrnagynak, hogy hűtlen levők ígéretemhez, s máshoz fogok nőül menni. A másik az őrnagyé, melyben háromnap múlva megérkezésemet tudatom vele. Egyike e leveleknek postára adatik holnap reggel, a másikat széttépem, elégetem. Ez lesz beszédünk tárgya, ettől függ elhatározásom. Most, folytató, ujjával egy támlányra mutatva, üljön le, és magyarázza meg reggeli szavait. Beszéljen őszintén, mint barátnéjának, beszéljen nekem Derly úrról, én öt alig ismerem, jelleme rám nézve eddig titok, én mindazáltal nagyra becsülöm, s hiszem, hogy tudnám szeretni. Leült mellém egy alacsony székre, azután félig lezárta szemeit, mintha álmodoznék, s hallgatott engem félbeszakítás nélkül. Én elbeszéltem neki Anatole egész életét, leírtam jó, gyöngéd szivének egész gazdagságát. Elmondottam, mennyit szenvedett szegény gyermeknővére elvesztése miatt, és mily befolyással volt erkölcsiségére e mély bánat. Beszéltem neki Emíliáról és azon érzelemről, melyet Anatoléban fölkeltett. Közöltem vele aggodalmamat ezen szegény leányra nézve, kinek egészséget nem hivém még oly erősnek, hogy az Anatole nösülése felöli hirt megbirhassa. Félelmem talán e tekintetben nem volt alapos, és sok tartózkodással beszéltem. Stern kisasszony meg tudott engem érteni. — De végre is, mondá, mit tanácsol ön, hogy tegyek? holnap reggelig el kell határoznom magam ; erősítem, hogy a szép C Z A. |K Mariette szavai mélyen vésődtek lelkembe, s nagyon félek, oly emberhez menni nőül, mint az őrnagy, ki iránt semmi vonzalmat nem érzek. — Kegyed szive lesz a legjobb tanácsadó, felelém, annak kell szabályozni az ön tetteit. Erre fölemelkedék, s a kis szekrényhez menve, fölvette az őrnagynak czimzett levelet, és egy pillanatig a gyertyaláng fölé tartá. — Ez talán boldogságom lenne, melyet most megsemmisítek, mondá. Amint igy habozott, a levél rögtön lángot kapott, úgy, hogy Matildnak el kelle dobni, nehogy kezét megégesse. — Tehát, mondá sóhajtva, a véletlen határoz. Azután felém közeledett nyugodt méltósággal, és oly ünnepélyes arczczal, mely engem igen meglepett. — Kapitány 1 mondá, akarja ön Derly úrral közölni, hogy kész vagyok nevét viselni, és mától fogva öt jegyesemnek tekinteni? De siettetni kell az összekelést, monda, alig három hava, hogy Ígéretet tevék egy másnak, és most . . . Elrejté arczát kezeibe. ff — 0 valóban kaczér, mondám magamban, nincs szive. Nehány pillanat múlva elhagytam a kunyhót. Azon pillanatban, midőn a Weilerbe vezető útra léptem, egy árnyat láttam magam előtt lerajzolódni. Anatole volt, reám várt. — Te tőle jősz, mit mondott? sürgeté. — Hogyan ? te tudod ? — Én mindent megérték ma reggel; Matild veled akart beszélni, mielőtt elhatározta volna magát; ne engedj sokáig szenvedni, mondd: mit határozott ? tf — 0 kér téged, hogy siettesd a házasságot!
