Eger - hetilap, 1865
1865-02-09 / 6. szám
46 — Tudtam ! kiáltott Anatole, tudtam, hogy neki nemes szive van. — Ez lehetséges, ellenvetém, de Emíliát eléje teszem. — És neked, folytatá Anatole, nem figyelve szavaimra, neked kell köszönnöm boldogságomat. Te hősiesen vitted ügyemet, és Ma- tild nem tudott ellenállni egy ily szószólónak. Oh köszönöm ! Nem fogom feledni soha ez estét, melyen te oly boldogitó újságot hirdettél nekem. Hagytam ábrándozni, nem akartam neki megmondani, hogy egy egyszerű véletlen, egy levél, mely elégett, akaratja ellen ve zette Stern kisasszonyt az elhatározásra. Mért vertem volna fel álmaiból ? Oly boldognak látszott a hitben, hogy szerettetik! XI. Másnap Anatole és Matild ünnepélyes Ígéretet tőnek, hogy egymást mindig fogják szeretni. Stern kisasszony egész bensőjében megváltozottnak látszék. Természetes hidegsége eltűnt, mint midőn a jég megolvad a nap első sugaraira, könnyedén támaszkodék jegyese karjára, semmi csípősség ajkain. Anatole nem akarva elhagyni jegyesét, megígérte, hogy elkisérendi Bécsbe, hol az esküvő is történni fog. Minthogy dolgaim Párisba hívtak, rám bizta, hogy lakását fölszereljem, melybe nejét vinni fogja. Három nap múlt el, mely idő alatt a jövő képeiről álmodoztak. Megegyeztek, hogy évenkint eljönek Weilerbe azon boldog napok emlékére, melyekről e kis hely eszükbe jut. — Stern kisasszony, ki leendő házasságának legnagyobb titokban tartására kért bennünket, engedett végre Anatole sürgető kérésének, és beleegyezett, hogy Ferval asszony és leányával mindent közölhet. — Mindenekfölött a legnagyobb kimélet, szóltam Anatolé- hoz, s emlékezzél meg, mit mondottam neked a múlt este. — Jól van, kapitány! te engem nagyon szeretsz, és hiszed, hogy az egész világ oly érzelmekkel viseltetik irántam, mint te. Látni fogod, hogy Emilia örömmel iidvözlendi ez uj hirt, minthogy megtaláltam a napot, melyen boldognak érzem magam. Egy szép októberi napon Ferval asszony leányával az erkélyen ült, Anatole az anyával beszélt, mialatt Emilia aggálylyal leste az ilju minden szavát. Ablakomból figyelemmel kisértem a három egyén arczvonásait. Egyszerre látom Emiliát szivéhez kapni, .... egy kétségbeesett sikoltás hangja üti meg füleimet, látom a leányt lerogyni.... Megdermedve állék ............Azután rohantam Ferval ass zony lakába..........Emiliát egy nyugágyon találtam, szép arczán a halál sáppadtságával . . . előtte térdelt Anatole, sötét kétség- beeséssel meresztvén szemeit a hullára, mig az anya könyzápor közt állott a kedves gyermek fejénél......... Nin cs szükség arra, hogy lefessem önök előtt az anya fájdalmát, és Anatole sötét kétségbeesését, ki az élettelen testre bukott, s óriási erővel szoritá azt karjai közé. Erővel kellett tőle elválasztani. Végre szobájába engedé magát vezettetni, de oda érkezve, tökéletes önlcivüliségbe esett, és nekem lehetlen lön, csak egy szót is csikarni belőle. A mit mondott, ennyiből állott : — Én vagyok oka halálának, mormogá szüntelen ! Oh nővérem ! bocsáss meg nekem!! Midőn Ferval asszony bezárta magát lakosztályába leányának hullájával, Anatole elhagyott engem, a nélkül, hogy csak egy szót is szólana; bement az erdőbe, lehajtott fővel járkált, mint egy bűnös, kit lelkiismeret-mardo3ásai bántanak. Amint követni akartam, mondá: — Hagyj engem, szükségem van a magányra, elvesztem eszemet, nem tudom, ébren vagyok-e, vagy álmodom ; hagyj engem, mert fájdalmam nem olyan, melyet vigasztalni lehetne. Ezen este nem jöttek össze a vendégek az étteremben szokásuk szerint. Sir William, kit Emilia halála nem nagyon érdekelt, 1 eltávozott, ég felé eregetvén szivarja füstjét. Dufourur meg volt rémülve. A tisztes polgár széliében hosszában megjárta a tért, nyugtalanul nézegetve nejét és leányát, mintha félt volna, hogy e reá nézve drága két teremtés eltűnik előle. Dufourné és leánya némán ültek egymás mellett, s Dufour ur kérdéseire csak egytagú szókkal válaszoltak. Dufour ur, ki érezte szükségét annak, hogy beszélnie kell,- elkezdette magánbeszédjét. — Szegény fiatal leány, mily szerencsétlenség! Én egyébiránt mindig észleltem arczán a feszült lélek kinyomatát, mely kétségkívül a veszélyes regények olvasásának következménye. íme itt valóban egy csinos regény van, és szép hősnő, amint ezt a nők szeretik. Halvány ifjú jő hosszú fekete hajjal, ki összeszedi az esemény szálait, és készen van egy mai Orphelia. És még azt mondani, hogy ez ellen nem biztos senki? hogy senki sem bizonyos, ha vájjon talál-e nyugalmat?! ki tudja: ez esemény nem leend-e befolyással családomra? ki tudja, ha vájjon leányom, Euláliám, kiben, Isten tanúságom, mindig elnyomni igyekeztem a túlzott költői érzelme két, nem fog-e szenvedni e fiatal leány szomorú sorsa által, kivel oly sok napot eltöltött ? El kell utaznom, folytatá heves taglejtéssel, elhagyni lehető leghamarabb e vészes helyet; sejtelmeim mondják, hogy a dráma még nincs befejezve. Ezen Derly ur! mindig sötét arczáyal, szomorú mosolyával! Én fogadni mernék, hogy Ferval kisasszoy halálában nem ártatlan. Udvarolt neki, ez elég világos volt, jól vettem észre. Oh az én figyelmemet nem kerülte ki semmi ! kezdek világosan látni ezen rejtélyes dologban. 0 bizonyára ígéreteket tön Emíliának, melyeket nem tudott, vagy nem akart teljesiteni, és a szegény leány szive megtört a váratlan hir hallatára. Tulajdonképen ki e Derly ur? ki ismeri öt ? Senki. Egy művész, egy költő, ki utazik, sötét kétségbeesésbe burkoltan. Nem közlékeny, soha egy szót sem szólt hozzám, és én soha sem bíztam oly emberekben, kik mindenki iránt titkolózók. Midőn az embernek nincs titka, nem fél szomszédjával fecsegni, azok, kik dolgaikba nem engednek másokat betekinteni, nem bírnak tiszta lelkiismerettel. Többször találkoztunk a „remeteség“ úrnőjével. Ez is elrejti magát, és nem beszél senkivel. A manó tud ezen rejtélyekben eligazodni! Mindezek után ö oly ember, ki gyönyört talál abban, hogy a jövő eseményeit megelőzi. — Én azt n em tenném, családapa vagyok, gyermekem boldogságára élni akarok. — Kedves barátném! fordult nejéhez, a málhákat szedjétek rendbe, holnap elutazunk. Neje meghajtá fejét beleegyezése jeléül. Én, ki messziről hallottam monológját, elmélkedni kezdtem szavairól. — íme, mit mond a világ, gondolám : ezt fogják mondani, kik az események lánczolatát nem ismerék, úgy mint én. Elsők voltak e vélemények, melyek ezen emberben a s zellemet gyanítani enge- dék, és ha valamikor Anatole ezeket megtudta volna, soha sem bocsátotta volna meg magának a szerencsétlenséget, melynek akaratlanul előmozdítója lön. A nap szomorúan folyt le. Este felé Anatole visszajött a vendéglőbe, szó nélkül megszoritá kezemet, és Fervalné egészsége után tudakozódott. Gépszerüleg követőm. Együtt mentünk a szobába, melyben a szegény anya sírva virrasztóit gyermeke holtteste fölött. — Lásd ! mondá nekem Anatole, a halott szép arczára nézve, ilyen volt nővérem utólsó órájában; mindazoknak, kik engem szerettek, meg kellett halniok, nemsokára egyedül leendek. De én irtózom az egyediiliségtől .........én csak a sir magányát szeretem. Meg csókolta utóljára Emilia homlokát, azután az anya lábaihoz veté magát, s annak bocsánatát kérte. — Nincs önnek mit megbocsátanom, mondá a derék nő; utánam ön szereié legjobban leányomat. — Tehát áldjon meg anyám, mert érzem, hogy hamar fogok vele egyesülni, mondá oiy kiejtéssel, mely engem megdöbbentett.
