Eger - hetilap, 1865

1865-02-02 / 5. szám

37 TÁRCZ A. > Anatole Derly. (Folytatás.) IX. Nyolcz nap mult el a nélkül, hogy valami történt volna, mi említést érdemelne. Néhányszor elmentem Auatoléval Stern kisasz- szonyhoz; — ennek helyzete mindig egyforma, ezen szép márvány úgy látszik, sohasem fog életet nyerni. Anatole minden reggelt a kunyhó úrnőjének szentelt, a napot és estét a Ferval család köré­ben tölte el .........gyakran a remeteség felé ment, hogy tanúja le­g yen azon hangversenyeknek, melyeknek egyedüli hallgatója ő volt. r — En sokat dolgozom, monda egy nap nekem; egy munkát készítek, melybe egész lelkemet fogom átönteni; ezen munkát „a hegyi éjjelekről“ ezimezem. E kézirat most kezeimnél van, folytatá a kapitány, talán lesz idő, midőn közzéteendem. Az isteni gondviselés láthatlan működése által történt, hogy Emilia egészsége szemlátomást javult; az orvosok, kik hiában hasz­nálták fel a tudomány minden eszközét — hiában fáradoztak; mű­ködni engedék a természetet, é3 most némi reményt nyújtának. A szegény anya sirl örömében, midőn visszaadva látta gyermekét az életnek. — Akarsz velem tartani? kérdé Anatole egy reggel szo­bámba lépve ; Matildhoz megyek, a három cserfánál levő kereszt- nthoz. — Örömest, felelém, mert komoly közlendőm van veled. — így csak nyerünk, ha szép eszméidet közlöd velem. — Kedves gyermek, te költő vagy, s nem messze látsz, ma­gad előtt csak a zöldet s virágokat szemléled; te nem akarsz gon­dolni arra, hogy a jövő el is szomorodhatik, csak a jelen boldogsá­gát látod, — és nem akarod előre észrevenni a szerencsétlensége­ket ; engedj engem gondolkozni helyetted, eszedbe hozni, hogy azon téren, melyen állasz, életed nem egészen a tiéd, hanem ahhoz némi- leg jogot tart egy más személy, ki előtted kedves. — Mit akarsz mondani í — Te kétségkívül örömmel vetted észre azon javulást, mely Ferval kisasszony egészségében oly feltűnő, és ennek oka, mit ed­dig testvéri szereteted által elvakittatva nem láttál, az, hogy téged e leány szeret, és te vagy egyedül a kapocs, mely öt az élethez fűzi. — Ez iszonyú volna, mormolta Anatole. — És miért ? Tehát még mindig reméled, hogy Stern kisasz- szony függetlenségi szép álmát neked feláldozza ? — Remélem, hogy a szív szava meg fogja hódítani az önzés e szikláját; egyébiránt én nem szeretem Emíliát, én nem vehetem nőül. — Értsd meg tehát, szegény barátom, hogy a világ nem hisz az ily érzelmeknek; te nem kötheted életedet Ferval kisasszony életéhez csak házasság által, igy a rágalom elér hozzád. — Mit nekem a világ és fecsegései ? ! — Uigyj nekem Anatole! e két nő egyikétől válnod kell; e nélkül nagy szerencsétlenséget fogsz magadnak okozni, és lesz nap, melyen küzdeni szeretnél a társadalmi törvények ellen. — Eddig haladtunk beszélgetésünkben, midőn Stern kisasz- szonyt észrevettük, ki mosolylyal közeledett felénk. Mint mindig, kedvesen fogadott és mosolylyal jelenté, hogy házassága napja kö­zeledik, s csak kevés ideig leend még titkos lakója a „remeteség­nek“, és hogy óhajtása, ezután bennünket gyakrabban látni: mert nemsokára elhagy örökre. Szivarra gyújtók, Anatole szokása szerint a leány mellé ült, ki könyvekkel és albumokkal volt körülvéve. Jó sokáig beszélgettünk, midőn egy fiatal sveiczi leány meg­jelenése minden figyelmünket igénybe vévé. Magas, szép leány volt ez, kissé naptól barnult arczczal. Hajfonadéka hosszan nyúlt le vállairól, s majdnem a földet érte; vö­rös mellényke szoritá össze karcsú, nyúlánk derekát, melyre a pá­risi szépek irigykedtek volna. Felénk közeledett, füzvesszö-kosarában erdei virágokkal. — Kedvem volna minden virágját megvenni, kiáltott Matild; szegény gyermek! mily elégedett! Valóban a fiatal leány arcza örömtől sugárzott a pénzdarabok látására, melyeket neki Anatole nyújtott. — Hogy liivnak gyermekem ? kérdé Stern kisasszony. A fiatal leány ráemelte nagy fekete, ragyogó szemeit, s kissé durva hangon felelte: — Nevem Mariette. Bizonyos büszkeség volt észrevehető a hangban, melylyel a lány e szavakat mondá. — És — kérdé még Stern kisasszony, ki nagyon érdekeltnek látszott a fiatal leány által, — Mariette, szerencsés vagy te? — Szerencsés ? talán ! — Talán ? ez kitérő felelet. — Valóban az, asszonyom! Én magam sem tudom, ha vájjon boldog vagyok-e? mondja meg, kérem, miben áll a boldogság, és akkor tudok önnek felelni. Matild mosolygott és részvéttel nézte e leányt, ki őt naivul kérdezte: „miben áll a boldogság ?“ Talán ezen pillanatban kény­telen lön maga előtt bevallani a fiatal urhölgy, hogy nem tud többet, mint e kis parasztleány. — Ha ön e kérdést más, előbbi időben tette volna nekem asz- szonyom, folytatá Mariette, akkor én kétségkívül azt feleltem vol­na : nem asszonyom! nem .... én nem vagyok boldog! Mert va­lóban, mi az én életem ? Télen sötét, hideg házban lakom, hova a nap csak szűk padlásablakon süt be, és hol a szél minden nyílásban ajtót talál. Egész nap foltozgatok, szemeimet rontom, megszurkálom ujjaimat, hogy megkeressem azon csekélységet, mely életem fentar- tására szükséges ; a tavasz első mosolyánál a zöld erdőre megyek, és fájós ujjaimmal keresem az ibolyákat a füvek alatt, azokból csi­nos bokrétákat kötök, hogy nehány sous-ért eladjam a sétáló höl­gyeknek a tavasz ezen első mosolyait. Az ibolya után következik az eper, és ezen idő rám nézve az év legszebb része. Mindazáltal sok­szor kell meghajolni, hogy a kosár megteljék piros gyümölcsökkel, és sok utat tenni melegben, porban, hogy eladhassam gyümölcsö­met a kocsin járó urhölgyeknek ; — és lássa ön, néhányszor már irigykedtem, meggondolva, hogy ez úri nők minden szerencséjüket, selyemruháikat a véletlennek köszönhetik; én tudom, hogy nem születtem ily boldogságra, én kérdezem magamtól: „mért van Ma­riette a világon ?“ — És azután egy nap — nyár utolja vala, — az utasok visszatértek városaikba, a vidék majdnem elhagyatva lön A gazdag polgárok nem szeretik a holt természetet, pedig az oly szép! Lássa ön, azon nap mélyen van bevésve emlékembe. Az er­dőnek vad kinézése volt, a szél süvöltött a fákon keresztül, és oly hangon, hogy a természetet véltem sóhajtani. Meg volt halva az er­dő, sírjába lépett, a levelek sárgák voltak, és barangoltak a leve­gőben. Sürü bokor fedett el engem, el voltam foglalva rözsekészités - sei. Egyszerre lépéséket hallok mögöttem, megfordulok, és észre­vettem Bouvel Jánost, a favágót. — Mindig munkában, Mariette ? mondá nekem. —• A mint látod, János, felelém, folytatva a munkát, mintha ö ott sem volna, azonban szivem erősen dobogott. Nekünk nép em­bereinek nincs időnk szerelemről beszélgetni, és nincs műveltsé­gűnk, hogy szép szavakat tudjunk mondani, azonban mi tudunk

Next

/
Thumbnails
Contents