Eger - hetilap, 1865

1865-04-13 / 15. szám

] 34

és fél öl magasságú fenyüszálon a czifraszür, kalap, pántlikák és kendők, mik a versenyzőknek jutalmul voltak szánva, — két egyén kisérté meg a versenyt, az első harmadrész útjában erőben megfogyva, leszállani kényszerült, a másik nyertes lön, s ez egy mezö-kövesdi fiatal házasember volt; — azonfelül nehány száz zsemlye szóratott szét a nép között, s hat akó bor osztatott ki áldomásul, az ezek után tolongók nagy száma vig és kedélyes jeleneteket nyújtott a magasabb pontokat elfoglalt szemlélőknek.

Nagyszerűen ütött tehát ki az első próbavásár, s ha a szerencse — miként reményleni lehet — továbbá is igy kedvezend, igen szépen fogják e vásárok a község jövedelmét nevelni. Erdőtelek megtette az első lépést a haladás felé, — egy uj lap tárul fel ez által a község élete könyvében, ámde reményijük, hogy községünk lakosai nem fognak az első lépésnél megállapodni, a nép képviselői, s mindazok, kik mint vezetők a nép élén állanak, az első siker által csak ösztönt érezhetnek, haladásra lelkesíteni a község egyetemes lakosságát, —- most már önként következik, hogy a maga utján szorgalmazni fogják községünknek mezővárosi rangra leendő emeltetését; de itt már nem szabad szükkeblüeknek lennünk, nem szabad az áldozatoktól visszariadnunk, hanem önként mind azt meg kell tennünk, mi a népne

velés és szellemi közművelődés tekintetéből egy leendő mezőváros felvirágzására szükséges, mind azt, mi a jó rend, csinosba lás és haladás tekintetéből megkivántatik arra, hogy mezővárosi rangot és jogot nyerhessünk ; — gondoskodni kell iskolánkról, mely mint községnek is gyalázatára válik, gondoskodni elegendő tanítókról, gondoskodni középületeinkről, melyek a község átalakulásával s haladásával szintén átalakulásra várnak, gondoskodni egy toronybeli óráról, mely egy vásáros községet méltó joggal megillet, gondoskodni egy vendéglőről s állásról, mi eddig is érezhető hiánya volt községünknek, jövőre pedig nélkülöz- hetlen kívánalma a vidékről ide sereglőknek sat.

Mi azon okból körvonaloztuk e néhány sorban nézetünket, mert a község java s boldogsága szivünkön fekszik, s jól tudjuk, mit várnak most már tőlünk mások, — s reményijük is, hogy községünk elöljárói s népvezetői minden jó, s szép és nemes teendőkre annál inkább föllelkesülendnek, minél inkább biztosítva érezhetik magukat az első siker által a közjövedelem szapo- * rodásáról.

Végül megjegyezzük, hogy következő vásárunk október 16-án leend. X. Y. Z.

A T A II C 7á A. §►

Otylia.

(Vége.)

— Tehát, mond a kormányzó Otyliának, kinek arcza előbbi vidorságát egészen visszanyerő, — kegyed ama lázadó, ki velem daczolni mer ?

Otylia hallgatott.

— Fog mindjárt beszélni? kiáltá M

......... lábaival topp

antva.

— Mit feleljek ? kérdé a nő a legszelídebb hangon. Én lengyel nő vagyok, ön azt jól tudja; én szeretem hazámat, a mint fölteszem, hogy ön is szereti a magáét. Én vőlegényemet, Julián grófot gyászolom, s megesküdtem, hogy egész életemben gyászolni fogom.

— Ah majd meglátjuk! viszonzá M.......hevesen. Julián

g

róf lázadó volt, mint kegyed ; egy orosz golyó rendbe hozta számadását, ez igen jól van. De miután ő sem férje, sem közeli rokona nem vala kegyednek, nincs joga öt gyászolni: rendele- tem tiltja ezt.

— Tudom, válaszolá Otylia egyszerűen.

— Hát kegyed daczol, s még szememben mer daczolni?

A lengyel nő hallgatott.

— Oh nyomorú asszonyok, kik a czár elleni lázadást élesztitek, s kik azt példátokkal terjesztitek, elgázolom kőnél keményebb fejeteket!

Gúnyos, kihívó mosoly vonult el Otylia ajkain. 0 excellen- tiája észrevette, s haragja még inkább növekedett: mérgelödése, majd dühhé fokozódott.

— Igen, orditá a kormányzó, sziveteket és testeteket, becsületeteket és valótokat fogom megtámadni! Meg foglak gya- lázni, becstelen személyekké aljasitalak. Kiadlak kozákaimnak, megveretlek, megbélyegeztetlek, hóhéraim által. Elküldelek az irkucski bányákba, hogy ott rothadjatok el; igen, ha makacsságtok kényszerit, mindnyájatokat, igen, mindnyájatokat kiirtalak. Ha a lengyel nőkkel készen leszek, munkám háromnegyedrészben be lesz fejezve. Azután porba döntjük kastélyaitokat, felgyújtjuk majorságaitokat, s gyermekeiteket, mint Miklós czár, a katonai gyarmatokba vitetjük. Barátaitokat s testvéreiteket Szibériába vagy a pokolba küldjük tetszésök szerint. Ah! ah!

ti azt hiszitek, hogy velem büntetlen daczolhatni, s hogy egy nyomorú teremtés, mint ti, erősebb lesz nálam!

Mig ö a börtönben, mint a tigris a kalitkájában, fel s alá lépdelt, Otylia szó nélkül, nyugodt tekintettel kiséré öt. 0 excel- lentiája M..... tábornok, Lithvánia, Volhynia és Podólia kormányzója, a minden oroszok czárjának hadsegéde és helyettese, visszatarthatlan szánakozást kelte az ifjú leányban.

Ily szelídség előtt, mely természetességénél fogva is csak izgatóbb volt, M........magán kívül, mérgében elsápadva s reszk

etve, tajtékzó ajkakkal, egészen vad ösztöneire hagyta magát. Inkább nekiugrott, mint nekiszaladt a folyvást nyugodt, folyvást szótalan ifjú leánynak, s letépé fejéről a fekete fátyolt:

— Le fogod vetni a gyászt, vagy különben.. ..!

— Soha! mondá Otylia szilárd hangon.

— A botot! a botot! üvölté M.___s dühében eszét vesztve kirohant a börtönből.

— Jót mondok, szólt a börtönőr, a mint az ajtót bezárá; engedelmeskedjék ő excellentiájának, vagy különben vége van.

— Nem félek a haláltól, viszonzá Otylia.

És sötétben maradt.

— Julián, gondolá, meg vagy-e elégedve velem ? Te meghaltál Lengyelországért, most rajtam van a sor. A remény, téged nemsokára viszontláthatni, kimondhatlan gyönyörrel tölt el. Örökre egyesülve, ah! mily boldogok leszünk! De ne hagyj el a büntetés órájában, segíts tűrni, s méltókép meghalni.

Erre búcsút vett kedveseitől, kiket elhagyandó vala: atyjától, anyjától, a káplántól, ifjú társnőitől; senkiről meg nem feledkezett, még kedvencz lováról sem, melyen a menyegző előtt való nap utolsó sétalovaglását tévé Juliánnal, vőlegényével. Aztán nyugodtan várá a bakót.

S immár a bolthajtás viszhangzá a katónák nehézkes lépteit, s a puskák agyai tompa zörejt hallottak, a mint a börtön előtt földre ejtetének.

— Kövessen!

Otylia fölvevő fátylát, melyet ő excellentiája eltépett, azt fejére illesztvén, szilárd léptekkel a katonák közé lépett.

Egy rejtett udvarba vezetteték, melyet nehány fáklya vörös fénye világított meg.

— Hol a bakó ? kérdé egy öreg egyén.

1