Eger - hetilap, 1865
1865-04-13 / 15. szám
135 — Excellentiád, a város túlsó végén lakik. — Hát a botok hol vannak ? — íme. — No’s tiz rubel annak, a ki e lengyel nőt veri, mig csak kegyelmet nem kér. Mindnyájának tekintete Otyliára irányált, ki nyugodtan s mosolyogva várá a büntetést s a halált. Egy lélek sem mozdúlt, ő excellentiája csillogó ígéreteinek daczára. — Hívjátok a bakót, mond M ............ — Hát én ?! A raskolnik előlépett a sötétből. — Ide azt a botot, ide a lengyel nőt, ide a pogányt! — Végezd! mond a nyomorú öreg méltó hívének, s verd, mig csak kegyelemért nem esd. — Mig csak ki nem tér! kiálta az óhitti. S a piszkos teremtmény Otyliának esett, mint egy sakál prédájának. Egy intésre összekötő kezeit, lábait. Majd egy kö- lóczára fekteté az ifjú leányt, arczczal lefelé. És sötéten, villogó szemekkel mocskos, reszketeg kezeit e szennytelen testre emelé. Ez érintésre Otylia összeborzadt s föl- sikoltott. — Istenem! kiálta — s elájult. Az orosz katonák fölindulva ily szentségtelen tetten, elfor- diták arezaikat; de ő excellentiája nem indult meg ily csekélységen. 0 végig nézte azt. A vakbuzgó megragadván a botot, Úté s meg újra üté áldozatát. — Térj meg pogány! kiáltá, térj meg katholika! Nincs számodra üdv sem ezen, sem a másvilágon, ha nem imádod az óhitüek Istenét. S nem nyervén választ: — Hah! átkozott lengyel nő, megátalkodol?! Halj meg hát, s égj örökre a pokolban ! S fokozott dühhel fogott újra a veréshez. Nemsokára ezer sebből lövellt ki a vér. Már csak hárman valának az udvarban: az áldozat, s két hóhérja. A megrettent katonák elszökdöstek egymásután. — Elég! mond M .......szomorúan, mint egy lélekharang. — Hisz nem tagadta meg hitét, mond a raskolnik. — Nem látod, ostoba, hogy már nem tud beszélni ? S gyorsan eltávozott. A raskolnik egyik kezét szivére, másikat szájára tévé Otyliának, de nem vett észre rajta sem egy szivdobbanást, sem egy lélekzetet. S mint egy őrült, elkezde futkosni az udvaron, s fejét a falba véré. — Meghalt! meghalt! Uvölté, én megöltem öt! Oh Uram Istenem, Megváltónk szent anyja, add vissza öt nekem. Otylia, te az ég angyala, te legszebb, legtisztább szűz, felelj nekem. Én megöltelek, nem látlak többé mosolyogni! Elvesztétek, elveszté- lek örökre ezen és a másvilágon! Nem! nem ! átok reám, én kö« vetlek téged! És két kezébe szoritá kését, s szivébe döfé markolatig. Otylia nem halt meg; aléltsága megoltalmazá sértett szemérmének legnagyobb gyalázata ellen, mely egy ütésre megö- lendette. Égy hó múlva távozott a várdából szüleinek támogatása mellett, kik sietve Vilnába jövének, s hosszas esedezésre leányukat visszanyerék. S kegyelem volt-e ez M.........tői ? Hogy is ne! Próba volt e z csak: meg akará tudni, vájjon merészlend-e a lengyel nő ezután is gyászruhában járni ? Otylia szüleivel a vilnai föegyháznak tartott, mely tömve volt hívekkel. A népség tömegesen tódult, hálát adni Istennek a honleány-vértanú megszabadulásáért. Halálos aggály szoritá össze a sziveket, midőn halványan, megfogyva, de még mindig szépségében tündökölve, a templomhajóban megjelent; fekete fátyla rajta volt. E térdelő sokaságban, hol alig volt, ki övéi közül ne vesztett volna valamely áldozatot, jámbor lelkesedés támadt; s az égre hivatkozva, mindnyájan egyhangúlag megesküvének, hogy meghalnak Lengyelországért. A templom bejáratánál Pawloff alhadnagy csapatának élén Otyliához lépett. — Kisasszony, mondá, magát tiszteletteljesen meghajtva, el kell fognom kegyedet. Ép az imént Ítéltetett száműzetésre Szibériába a gyászviseletre vonatkozó rendelet isméti áthágása miatt. Nekem jutott a szomorú kötelesség, egy csapat szerencsétlent, köztük kegyedet is, Szibériába szállítani. Higyje meg, kisasszony, hogy én, a mennyire csak hatalmamban álland, oltalmazni fogom kegyedet e hosszú és fárad almas ut nehézségei ellen, s bocsássa meg, kérem, a szomorú szerepet, melyet életében játszanom kell. — Uram, nincs mit szemére hánynom, felelt derülten. Fogadja köszönetemet szives igéretei-s szolgálatkészségeért. Bármi történjék velem, soha sem leszek értök ön iránt háladatlan. —- Mikor indulunk ? kérdé kis szünet múlva a tiszttől. — Rögtön, lett a válasz. Az ifjú leány levert szüleihez fordult. — Isten veletek örökre! mondá nekik. S miután őket még egyszer megölelé, s hosszasan vé- gigszemlélé, hogy kedves vonásaikat mintegy mélyebben emlékébe vésse, követé a tisztet, s elhagyá az öregeket s a népet, mely megkövülve nézé a jelenetet. Hol van most a nemes, a gyöngéd, a kedves Otylia? Megy-e s fog-e még soká menni ama föld felé, honnan senki vissza nem tér? Kievtöl Tobolskig az ut egy egész évig tart, s kettőig a nert- chinski bányákig, az irkucski helytartóságban. Nem halt-e el Nowy-Dwor szép úrnője, Julián gróf bájos menyasszonya a nyomor s fáradalmak között? Isten tudja.-----H anem mintha valahol olvastam volna, hogy egy Pawloff nevű alhadnagy kardját kettétöré, s magát főbe lövé, midőn halva látott egy csapat dicső lengyel nőt, kiket Szibériába szállita. (Francziából.) U. L. A húsvéti piros tojások eredete. Aelius Lampridius történetiró beszéli, hogy Marc Aurél római császár születése napján, a fejedelem anyjának egyik tyúkja oly tojást tojt, melynek héja telve volt vörös pettyekkel. A fejedelemnőt meglepte e ritkaság, s azonnal sietett annak jelentését egy hírneves jóstól megkérdeni. Ez megvizsgálván a tojást, azt felelte, miszerint az újszülött gyermek egykor római császár lesz. Az anya, hogy fiát üldözéseknek ki ne tegye, megörzé a titkot 224-ik évig, a midőn Marc Aurél császárnak kiáltatott ki. Ez időtől kezdve a rómaiak szokásba vették, egymásnak, szerencsekivána- tuk jeleül, különböző színre festett tojást nyújtani át. A keresztények e szokást megszentelték, s ahhoz mély jelentőséget kötöttek. Ugyanis ily tojásokat osztván ki maguk között, egymásnak kölcsönösen királyságot kívántak, hogy t. i. hajlamaikon diadalmaskodjanak, s a Jézus példája szerint a világ és bűn fölött szent életük által uralkodjanak. A húsvéti tojásoknak tehát czélja volt, azoknak, kiknek adattak, emlékezetébe hozni, hogy mint Marc Aurél, az uralkodásra hivattak, s arra magukat azon időponttól előkészítsék.
