Eger - hetilap, 1865
1865-04-06 / 14. szám
127 Otylia. (Folytatás.) A mint rémületéből magához tért, tiszteletteljes állásban, fölegyenesedve maga előtt látá Pawloff alhadnagyot. — Otylia, szólt ez mondhatlan fájdalommal, nekem meg van parancsolva, hogy megkérdezzem, vájjon valami közeli rokonát gyászolja-e kegyed ? — Én, uram, vőlegényemet gyászolom, feleié. — Ez esetben, folytatá a tiszt, meg van hagyva, hogy kegyedet elfogjam, s Viluába kisérjem. — Kész vagyok önt követni, mond Otylia egyszerűen. Szülei jajveszéklésben, rimánkodásban törtek ki. — Meglehet, mond Pawloff, ki szive mélyéig meg vala hatva, meglehet, van egy mód, mely szerint kötelességemet a kegyetek kérelmeivel megegyeztethetem. Vesse le a kisasszony a gyászt azonnal, s én azt fogom jelenteni, hogy hamisan volt bevádolva a felöl, hogy a rendeleteket áthágja. — Nem, uram, mond Otylia, kímélje meg magát e hazud- ságtól; a gyász követend síromba is. Vőlegényem a hazáért halt el. Én, ha kell, meg fogok tudni halni emléke iránti tiszteletből. — De, viszonzá a tiszt szembetűnő aggodalommal, úgy kénytelen leszek, kegyedet Vilnába kisérni; s horzadás nélkül nem is gondolhatok ama sorsra, mely ott kegyedre várakozik. Az ajtó felöl gúnykaczaj hallatszék. A komornyikok, kik mind oda futának, megdöbbenve szemlélők a jelenetet; de Otylia első tekintetre fölismerő a raskolnikot, ki köztök becsusszant— íme, rnondá ö rámutatva, ez jelentett föl engem. — Hogy vernék pokolba a nyomorultat! kiáltá Pawloff, vagy különben......... S egy meggondolatlan mozdulattal pisztolyt ránta elő övéből. — Ah ! ah! az orosz tiszt védelmezi a lengyel nőt! orditá a kém nekivörösödve s majd elhalványodva. No hiszen majd kifizet téged czár atyánk s ő excellentiája, tévé hozzá baljóslatú arcztintoritással. Erre látván, hogy az inasok roszat forralnak ellene, lebotorkált a kölépcsözeten, s a palota udvarába, a szuronyok védelme alá sietett. — Az Istenért! kisasszony, monda ezalatt Pawloff, kövesse tanácsomat, s ne vonja magára szántszándékkal ama gyalázatos bánást, melytől én kegyedet megóvni akarom. — Köszönet uram nagylelkűségéért, mond Otylia szilárd hangon ; nem büszke dacz visz rá, hogy azt javamra ne fordítsam, hanem, megbecsteleniteném magamat, ha megszűnném gyászolni azt, ki — ha az emberek előtt nem is, — az Isten előtt nekem férjem. Ez által méltatlanná tenném magam megholt szerelmesemhez, kié szivem, lelkem, életem. Ez gyalázat volna, melyet nem tudnék túlélni; tehát menjünk uram, én kész vagyok önt követni. Sem anyjának könyei, sem atyja kérelmei, sem a káplán könyörgései, sem a cselédek siránkozása, kik közül többen ott voltak születésénél, nem birhaták Otyliát más határozatra. Leirjam-e ama jelenetet, midőn az egyetlen gyermek, az imádott ifjú leány, a szép, a szűz, a kedves, a bájos és hősies Otylia az atyai házból távozott: nem hogy szeretett vőlegényét az oltárhoz kövesse, vidáman, és dúsan fölékesitve; hanem fekete fátyolba burkoltan, két sor katona között, mint egy gonosztevő ? — S mégis arczán mondhatlan mosoly ragyogott. Szüleit s cselédségét oly erős lélekkel hagyta el, búcsújában oly valami épületes, oly valami magasztos volt, hogy egy pillanatra magával együtt mindnyájokat tultevé a földi nyomorúságon. A panasz elhallgatott, a könyek elálltak. Az atya, az anya, a cselédek s az uradalom jobbágyai mindnyájan elkisérék öt ünnepélyes csöndben, levett kalappal s ájtatos elmélkedés közt az utszoros végéig. Ott Otylia térdére bocsátkozott. — Atyám, anyám áldjátok meg gyermekteket! Mindnyájan letérdelének ; az orosz katon ák bámulva szemlélék a jelenetet. Zavarában nem egynek esz éhe jutott a sivatagon a falu, a füstös kunyhó, a gyöngéd atya, szeretett anya, kiktől a sereghez parancsoltatván, örökre búcsút vett. Pawloff félrefordulván, zokogott, mint egy nő. Az atya Otyliához lépett, s feje fölé tartván kezeit, rnondá: — Leányom, én téged megáldlak az Atya, Fiú és Szentlélek nevében ! — Amen! feleié Otylia. — Amen ! ismétlék a többiek. Most anyja közelite hozzá. — Gyermekem! rnondá, te legkedvesebb,legdrágább kincsem, mivel Isten e földön megajándékozott, fogadd áldásomat. Te helyesen cselekszel, s viseleted helybenhagyom. Ha a férfi bátran hal meg, a nőnek nem szabad magát gyávának mutatnia. Azután meg Urunk azt rnondá neki: „Elhagyod atyádat és anyádat, hogy férjedet kövesd.“ Viseld tovább özvegyi fátyladat; áldásom rád! — Leányom, ismétlé a lelkész, én téged megáldlak az Atyának és Fiúnak és Szentiéleknek nevében! S ujjával az égre mutatott. — Amen! mondák Otylia, a cselédek s a pórok, még mindig térdre borultam S mély csönd állott be; a végső csók elhangzott, s Otylia s övéi elváltak. Otylia az oroszok közt, — hanem ő’excellentiája parancsának daczára, szabad kezekkel, Vilna felé távozott. Útjában mindenütt lefödék előtte fejőket a férfiak, s a nők kezeit vagy ruháit csókolgatták. A mi a raskolnikot illeti, — ez eltűnt. Otylia a negyedik számú bástyára vitetett, s bezáraték egyikébe ama sötét börtönöknek, hol már annyi, nem kevésbhé szánalomra méltó s hősies nő állta ki, mint ő, a gyalázatos fenyítéket. Az egész utón föl nem sóhajtott, s szeméből ki nem gördült egy köny; fogságában hasonló önmegadást, hasonló állhatatosságot tanúsított. Nyugodtan s mosolyogva kulcsolá imára kezeit a szalmára térdelve; s a börtönőr visszavonúlva, ennyi fönség és kellem előtt önkéntelen föveget emelt. Egy óra múlva visszatért; s Otyliát még mindig imába merülve találván, az ajtó mellett várá, hogy ez észrevegye. — Mit kíván ? kérdé Otylia szelíden. — Itt van kenyér és viz, feleié nyers hangon, de melyből akarata ellen a tisztelet s szánalom szólt. — Köszönöm, válaszolá a nő. — Nem kell más egyéb? tévé hozzá félénkeneférfi,kinek keblét ugyan a mindennapi nyomor látványa már elfásitá, de kit ennyi bátorság ily ifjú s bájos nőben csodálatra ragadott s meghódított. — Ez elég, mond Otylia, némi meglepetéssel tekintve rá. Hogy híják magát ? — Ivánnak. — No’s Iván, én imádkozni fogok magáért, mivelhogy a balsorson szánakozni tud. A kulcsos férfi szaporán távozott; szemébe köny tolult. Nemsokára a börtön ajtaja harmadszor is kinyílott. A börtönör nem vala egyedül: egy férfi jött vele, köpenybe burkolózva. — A kormányzó ő excellentiája! — kiáltá tompa hangon. S a szörnyű öreg félrecsapva köpenyét, ott állott tábornoki
