Eger - hetilap, 1864
1864-03-17 / 11. szám
85-4 T A R C Z A. A tengeri kígyó. A mesés állatok rajzai és történetei nagyon foglalkodtatják ifjúságunkat; ne fordítsuk hát el öregebb napjainkban sem a kitárt lapot; tekintsük meg még egyszer szörnyalakjaikat, töltsünk még egy órát e szapora állatvilág talányának megfejtésével. Emlékezzék csak vissza, szives olvasó, az erőteljes griffre, a sárkányra, a kigyókirálynéra, fején a megbecsülhetetlen értékű fejdiszszel, a hableányra, és a száz meg száz egyéb állati szörnyre, melyek az annyi élvezettel hallgatott dajkamesék főszereplői voltak, s a melyeken az a legfeltűnőbb, hogy a népmonda nekik legtöbb- nyire emberi észt tulajdonit, s nem ritkán emberi érzéssel ruházza fel őket. Később fölvilágosítottak bennünket arról, hogy mindez hiábavaló hazugság és mese, hogy ily csodás teremtményeket csak dajkáink tulhevült képzelme varázsolhatott elő; szóval, elvették kedvünket a gyönyörű hableányok fölötti örömünktől, a bájdalu delphinek, regélő sárkányok s a mesevilág egyéb csoda- szülötteitől. Sokára, miután a franczia rationalistikus búvárok e csodateremtmények fölött kárhoztató Ítéletüket kimondták, ismét más őslénytanárok (palaeontologok) és földészek (geológusok) állottak elő, oly állatmaradványokat állítván össze, melyek hasonlíthatatlanul csodaszerübbeknek látszottak, mint ifjúságunk griffjei és sárkányai. Mesés állataink, és az őslénytanárok állatmaradványai közt csak az a különbség, hogy e tudósok óriási csontvázaik özönvizelötti létezését hiteles okokkal képesek bebizonyítani. Pontosabb vizsgálatok nyomán azonban az őskor emez állatai, és a gyermekmesevilág között bámulatos hasonlóságot vettek észre; roppant madarak, sokkal nagyobbak mint az afrikai strucz, — az emberi legélénkebb képzelmet fölülmúló hüllők, óriási mozgó hegyekhez hasonlító állatok jöttek napvilágra, melyek ordítása egykor kétségkívül megreszketteté a földet. Annyi bizonyos tehát, hogy gyermekkorunk tanítói nem egészen jogosan állíthatták, hogy ilynemű állatok soha, és sehol nem léteztek. Hihető leg azon korra vihető vissza a mondák eredete, midőn e rendkívüli teremtmények közöl már csak igen kevés létezett e földön; s igy a mondák keletkezése az állatok kivesztével egy idejű. Telve van nemzetünk mythologiája a különbféle, változatosnál változatosb, mesésnél mesésebb regékkel; pedig a falevél sem mozog magától, lehetetlen, hogy e mesés alakok mögött ne lappangjon a való. Szili-Sárkány, Beő-Sárkány, Sárkán y f a 1 u, sat. helységnevek igazolni látszanak állításomat. A monda szerint a Báthoriak őse, Opos, ölte meg az ecsedi láp sárkányát, honnét Bátor neve és czimerében három sárkányfog. Tompa szerint a harangodi tóban fészkelt egy undok sárkány, mely a nyájakat épen úgy, mint a lakosokat egyaránt pusztitá. Egyszer, midőn egy leány vizet meríteni méné, őt is elragadá, mi miatt felbőszült kedvese leölte, a sárkány halálkinjában farka csapásaival feltörve a gyepet, fakasztá a sárkánytörés nevű forrást. *) Ezen s az ehhez hasonló számtalan mondák mutatják, hogy e környékeken egykor nagyszerű hüllők találkozhattak. Eszmelánczolat okáért térjünk most át az úgynevezett nagy tengeri kígyóra, melynek talányos léte képezi jelen érte- kezetünk föföladatát. Eszmelánczolat okáért — mondom — mert a sárkány mind nevének értelme, mind mythologiai jelentése szerint kapcsolatban látszik lenni a kígyó fogalommal. A „sárkány“ fogalom kifejezésére a latin, ó-északi, ó-német draco, dreki, tracho, és a mai nap használt drache mind a görög öqÚxav - ból erednek, mely származéka tán a görög dÍQxo/iai = világítani, fényleni igének,*) melynek jelentménye fogalomrokonságban látszik állani a királykigyóról szóló azon regei képpel, mely szerint az említett állat fején fénylik, világit a megbecsülhetetlen értékű drágakő. A sárkány az általános néphit szerint hal vagy kígyóból lesz, és pedig olyanból, mely 7 évig láthatlanul tenyészett valami mocsárban. Még világosabban mutat a sárkány- és kigyófogalom azonosságára a sárkány rend eredete. Szir- may szerint, IV. Béla korában, a tatárjárás után annyira elszaporodtak honunkban a kígyók, hogy azok e'gyetemes kiirtása szlikségelteték, s az, ki e kigyóirtásban résztvett, szárnyas sárkányalakoktól körülölelt nemesi czimert kapott. **) Ezen mondák arra vezetnek bennünket, hogy megmutassuk, miszerint e szörnyek nem akkor éltek csak, mielőtt az ember te- remteték, sőt e minden tudományos bebizonyítást megelőző mondák kétségkivlili bizonyosságot nyújtanak arról, hogy az őskor sárkányai, és ősapáink egymás mellett éltek és laktak. Hogy melyik lehet itt-amott, még eddig ismeretlen országok beljében emez állatfajok közöl; hogy mi találkozhatnék a még kutatlan szigetek hegyszorulataiban; hogy mit rejthet magában a mérhetlen oczeán : a felöl csak amúgy könnyedén mondani Ítéletet, senkinek sem tanácsolnók. Például, legújabb kutatások nyomán arról értesülünk, hogy Uj-Seeland óriási szárnyasai csak a múlt században vesztek ki, a folytonos pusztítás következtében; lehetetlen e hát, hogy e griff fajú madarakból a szigetek hegyzugaiban itt-amott egy két példány találkozzék ? A tengeri kígyót sokáig mesének tartották, és létezése még mainap sem jött egészen napvilágra. Legelső vonatkozást az ilynemű tengeri kígyóra Virgil Aeneise II. f. 203—211 versében találunk. .... s Tenedos felül íme a tenger Csendes tükrözetén rettentő gömbölyegekben Két kígyó közelit egyenest partunkra töretve. Vértarajos fejők és mellök fölnyúla a vízből, Hátsó részök evez tág abroncsokba fonódva. Fölrúgott útjában a viz ; s már szárazot érnek ; Vérrel elegy szemeik szikrákat szórva tüzelgnek, S szájukból sziszegő nyelvök nyúlonga előre. Sebők Árkád ford. E tengeri kígyó, mely mint valamely tulélénk képzelem szülötte, ismételve elítéltetett, mintha az élő lények közé soha sem tartozott volna; mely újra meg újra kitöröltetett a létezők sorából: a tengerészek naplójában újra és újra föltűnik. Minden évtizedben lépnek föl oly tengerészek, kik sz. esküvel erősitik, hogy látták a szörnyet, kik e tengerrém alakját egész pontossággal leírják, s készebbek hitöket megtagadni, mint azt, hogy a tengeri kígyót látták. Most legújabban is föllépett egy franczia tengerészkapitány, bizonyítván, hogy a szörnyet igen közelről látta. Az első kutató, ki a tengeri kígyót körülményesen megis- merteté velünk, Pontoppidan norvég püspök volt. Idézi a halászok beszédét, kik állítják, hogy a szörny némely vidámabb meleg nyári napon több Ízben láttatja magát. Ez óriási állat testét egész terjedelmében soha sem lehet látni; csak testének fölső része szemlélhető; midőn e kígyó föl- nyujtja nyakát, azt vélnéd, hogy egy középszerű vastagságú ár- bocz emelkedik a viz fölé. Sietve kell menekülniök a hajósoknak, ha e tengeri szörny feljő a viz színére, de alámerülésével sincs *) Ipolyi: Magy. Myth. *) Ipolyi: Magy. Myth. **) Lásd az egészet bővebben Ipolyi Magy. Myth. 222. L
