Eger - hetilap, 1864

1864-03-03 / 9. szám

69-4 TÁRCZA. >Embervadászat.

Saint-Louis az északamerikai Egyesültállamok nagy szőrme- kereskedésének központja. Az indiánok oda viszik a szőrméket (szőrös bőröket) s becserélik különféle tárgyakért, névszerint dohányért, szeszesitalokért, melyek előttük igen nagy becsben vannak, sat. Valóban, a szücsáru a gazdagság forrása ezen, kissé primitiv kereskedésben ; azért az indiánok egy különös vám- és védrendszert állítottak fel a fehérbörüek ellen, kik a szörmeálla- tokat vadászni s igy a szőrmeárukat közvetlenül akarják megszerezni. E rendszer abban áll, hogy irgalmatlanul elteszik lábaiéi azon fehéreket, kik vadászni merészelnek, minthogy arra a vörösbőrüek csupán magukat hiszik jogosítottaknak. De bármily nagy legyen is a veszély, akadnak mégis bátor vadászok, kik e veszélyes foglalkozásra adják magukat.

Daniel és Davidson nyolcz nap óta vadásztak a Kansas folyó partján, mely egyike azon nagyszámú vizeknek, melyek a Missouriba ömlenek, miután hullámaikat az egész indián területen végig hömpölygették.

Egy reggel a folyón lefelé csónakáztak, az előttevaló nap felállított csapdákat megtekintendők. A folyó partjai ott, hol a csapdák fel voltak állítva, igen meredekek s oly magas füvei voltak benőve, hogy egy egész indiánsereg elrejtőzhetett ott, a nélkül, hogy észre lehetett volna venni.

Közel 3/í óra óta csónakáztak már bátor vadászaink, a nélkül, hogy valami gyanús zajt hallottak volna, s utjok czéljához már oly közel értek, hogy azt kezdték hinni, miszerint az éber indiánok figyelmét kikerülték: midőn Daniel, az evezést hirtelen abbanhagyva, a csónakból kihajolt, s figyelmesen hallgatózott.

— Mi baj ? — kérdé Davidson.

— Ott — felelt Daniel, a balpartot stirün fedő csalitra mutatva — ott lépteket hallottam, s a füvet mozogni láttam.

E szavak után a csónakot a jobb oldal felé irányozta.

— No no! — jegyzé meg Davidson, — te még sokkal gyakorlatlanabb vagy e mesterségben, hogysem bizonyosnak vehet- ném azt, a mit láttál. Fogadni mernék, hogy jávorgim bujkál ott, mely puskáinkkal meg akar ismerkedni.

Davidson kezébe vette fegyverét, s sárkányát megvizsgálta.

— Indiánok vannak ott, ba mondom! —kiáltott föl Dániel, mialatt a csónakot igyekezett a folyó közepe felé terelni.

E pillanatban irtózatos orditás hallatszott azon helyről, hova Dániel mutatott, s mintegy negyven indián tört elő a sűrűből, nyilaikkal a vadászokra czélozva.

— Nem mondtam? — Kiáltott Dániel elhalványodva s reszketve. Mit csináljunk most ?

— A parthoz evezünk — felelt Davidson. — Ha a menekvést megkísértjük, ránk nyilaznak, s pár perez alatt úgy tele lesz a testünk nyíllal, mint a varróvánkos tűvel.

— Ha pedig partra szállunk, meggyilkolnak bennünket, —

viszonzá Dániel — s lelkemre mondom, e két halálnem közül__

— Ezek black-feetiek, kik alkalmasint Saint-Louisból épen visszatérőben vannak — jegyzé meg Davidson — én beszélek nyelvökön, s majd eszökre térítem őket. A merény ugyan veszélyes, de meg kell kisérlenünk, okosabbat nem tehetünk.

Mialatt a vadászok egymással e szavakat váltották, az indiánok integettek nekik, hogy evezzenek ki; mivel azonban Dániel, társa tanácsa ellenére, még mindig menekülni törekedett, az indiánok két nyilat röpítettek a csónak felé, melyek egyike Daniel füle mellett suhant el, a másik pedig vállába fúródott. A szerencsétlen egy jajkiáltással összerogyott. Davidson most megragadta az evezőt, s a csónakot a part felé hajtá.

Mihelyt a szárazra lépett, az indiánok megrohanván, kezét lábát összekötötték, habár a legbarátságosb érzelmeiről biztosította őket. A boldogtalan Dánielt, kinek vére ömölve folyt sebéből, megragadták, s minden czeremónia nélkül a folyóba dobták, hol rövid, sikertelen küzdelem után, végkép elmerült.

Davidson, ki e barbár ténynek szemtanúja volt, sejthette a szomorú sorsot, mely reá várakozott. Azonban nem kerülte ki figyelmét, hogy az indiánok, mielőtt társát oly rövid utón átadták az örökkévalóságnak, sebét pontosan megvizsgálták: ebből azt következtette, hogy Dánielt azért vetették a vízbe, mert nehe- zökre esett volna, őt falujokba szállítani, mely e helytől igen távol feküdt.

Davidsont két indián a vállára kapta, s ily módon két-há- romszáz lépésnyire, a bozót belsejébe vitték, hol egy nyilt téren letelepedtek. A szerencsétlen foglyot Stu-Micks-o-Suks főnök lábaihoz tették le, ki sátra előtt ülve, keleti kényelemmel dohányzott.

A főnök, miután Davidson elfogatásának történetét megértette, egy pillanatig gondolkodott, aztán felállt, s egy fürkésző pillantást vetett a fogolyra, kinek a háta is borsódzott félelmében.

Davidson, ki a vörösbőrüek szokásait ismerte, némi reményt merített a főnök eme viseletéből, ki harczi bárdját felragadhatta, s az ő fejét, minden teketória nélkül, kettéhasithatta volna.

— Talán csak elhalasztották halálomat, —- gondolá a vadász, — de ez is nyereség rám nézve; helyzetemben többet nem kívánhatok.

A nélkül, hogy benső megindulását csak legkevésbbé is elárulná, újólag szilárd bangón biztosította Davidson a főnököt barátságos érzelmeiről. A főnök még egy fürkésző pillantást vetett rá, aztán visszatért sátorába, hova mintegy tiz indián követte. A többiek letelepedtek a földre, kört képezve a fogoly körül, kinek karjai még folyvást meg voltak kötözve.

Körülbelől egy negyedóra múlva Stu-Micks-o-Suks ismét kijött sátorából. Ez idő alatt díszruhába öltözött, mely egy, három dámvadbörből összevarrt tunikából állott, a varrásokat aranypaszamánt fedte, erről fekete hajból készült diszitmény csüggött le, mely haj egykor azon ellenségek fejét takarta, kiket a főnök különböző csatákban megölt. E diadaljelek az indiánok előtt igen nagy becscsel birnak. A tunika fölött bivalybörből készült köpenyfélét viselt. Lábbelijei dámvadbőrből voltak, s szintén megölt ellenségek hajával valának díszítve. Fejét hermelin- bör-föveg fedte, két bivalyszarvval, miket csak azon harezosok- nak szabad viselni, kik kivívták a „legvitézebb“ melléknevet. A hajfonatokon kívül, melyek öltözetét a szó legszorosb értelmében elborították, dereka körül még vagy hat koponyabőrt is hordott; ezek is diadaljelek voltak. Jobbjában 10—12 láb hosszú lándzsát tartott, melyről két, állatbörböl készített zsacskó függött le. Ezek az ő büvész-zsacskói voltak, melyek az indiánok életében nagy szerepet játszanak. Balkezében pipát tartott, melynek szára legalább is 5 láb hosszú volt, s mindenféle szinü selyemmel körül volt tekerve, s madártollakkal ékesítve. Maga a pipa vörös agyagból készült, s térdelő emberalakja volt, melynek lenyúzott koponyájába tömetett a dohány. E pipát a főnök maga készítette.

Stu-Micks-o-Suks sátra előtt egy fatörzsre ült, s pipára gyújtott. Az először felszitt füstgomolyt az ég felé, a másodikat a föld felé bocsátotta ki, aztán arczczal egymásután a négy világ- * táj felé fordulva, azok mindegyike felé egy-egy hatalmas füstfelhőt eresztett.

E szertartás első része hódolat volt a „nagy szellemnek“ a