Eger - hetilap, 1864
1864-03-03 / 9. szám
70 nap képében, melynek keltét és nyugtát a főnök az ég és föld felé bocsátott füsttel üdvözlé. A négy világtáj felé eresztett ftist- gomoly által a „nagy szellem“ iránti változhatlan tiszteletét akarta kimutatni, bármely oldalról támaszszon is szelet. Ezután Davidson a főnök lábai elé helyeztetett, s a tanácskozás kezdetét vette. Miután mindnyájan szóltak, Stu-Micks-o- Suks a fogolyhoz lépett, s karjait feloldozta. — Életed hatalmamban van, — úgymond — minthogy azonban harczosaim parancsának engedelmeskedve, partra szálltál, egy módot engedek életed megmentésére. — Köszönöm, — viszonzá Davidson, — a „nagy szellem“ meg fog érte jutalmazni. — A törzs szokása szerint, inditványozni fogom, hogy téged valamely család, tágjául elfogadjon. Ha találkozik család, mely elfogadni, vagy nö, ki veled házasságra lépni kész, akkor életben fogsz maradni; ha nem... — Legyen úgy! — szólt közbe Davidson. — A törzs — folytatá a főnök — itt csak kevés tagja által van képviselve, a kísérletet a faluban fogjuk megtenni, hova követni fogsz minket. — Követni foglak titeket — szólt a vadász, örülve, hogy legalább egyelőre, oly könnyű szerrel szabadult meg, s telve reménynyel a jövő iránt. Az ötven főből álló csapat rövid idő alatt útnak indult. Ebek, lovak és nők, mind nagyon meg voltak terhelve, a férfiak csupán fegyvereiket vitték. Davidsonnak a karaván közepett kellett mennie; ö is úgy el volt halmozva teherrel, hogy szökésről szó sem lehetett. Este kezét lábát újra összekötözték. így utazott a csapat több napon át, mig végre „a fekete madár sírja“ nevű halomra érkezett. Davidson a vidék szépsége fölött csodálat és bámulattal telt el, s ha nem kellett volna azon szomorú sorstól rettegnie, mely tán Black-feet faluban reá várakozott, az utazás ritka élvezetet nyújtott volna neki. Mindamellett önkéntelenül is felkiáltott elragadtatása s bámulatában, midőn a „fekete madár“ halmán állt. Úgy a fehérek, mint az indiánok utazás közben megszoktak itt állapodni; amazok azért, hogy az elragadó szép látványban, melyet a vidék minden irányban nyújt, gyönyörködjenek; ez utóbbiak pedig, hogy az ott nyugvó nagy halott iránt a tisztelet adóját leróják. E halom tetején ugyanis az o ma hawok egy hires főnöke nyugszik, az úgynevezett „fekete madár“, kiről e halom elneveztetett. A csapat körülbelöl egy óra óta ama prairiek egyikén utazott, melyeken a fü oly magasra nő, hogy a lovagok feje is alig látszik ki belőle. A karaván azon tekervényes ösvényen haladt,, melyet bivalyok és jávorgimek törtek ez árnyékos, titokteljes, nagy terjedelmű síkságon. Az elöcsapatot képező 5—6 indián rögtön megállt, megfordult, s visszavágtatott a főnökhöz, kivel hamarosan nehány szót váltottak. Stu-Micks-o-Suks leszállt lováról, s fülét a földhöz tartá, aztán fölállt s igy szólt: — Lovaink körmei fölébresztették a tűz szellemét. Valamennyien vadul s nyugtalanul tekintettek Davidsonra, s a harczosok egyike, harczi bárdját (tomahavk) fölemelve, fenyegető hangon kiáltá: — Nyomorult sápadt ember, te ingerelted föl a szellemet! Davidson jelenlétét már elejétől fogva rósz szemmel nézték az indiánok, s a főnöknek iránta tanúsított szelídsége is bo- szantá őket. A harczos szavai elegendők voltak az indiánok dühének fölizgatására, s csak Stu-Micks-o-Suks erélyes föllépte mentette öt meg ama sorstól, mit ellene az indiánok terveztek. — Megálljatok! — kiáltott a főnök — még elég időnk lesz öt megbüntetni akkor is, ha a tűz elér bennünket. Azonban a „hősök szelleme“, remélem, meg fog minket oltalmazni. Ezután felült lovára, s példáját követve, a karaván oly sebesen haladt, a mint csak az erősen megterhelt lovakkal haladni lehetett. Ily módon keresztiilmetszették hosszában az egész prai- riet, s végre egy halomhoz értek. Mig a karaván erre fölment, a főnök Davidsonnal a halom tövénél maradt. A magas füvet háromszor is félrehajlitotta, s mint már egy Ízben tévé, fülét a földhöz tartá, valami távoli zajra hallgatózva. — Fehér ember — szólt Davidsonhoz — kétségkívül te ingerelted föl a tűz szellemét, orrából fuj a szél; nézd ama kis felleget, mely a síkság fölött vonul, onnan jő ö; mi azonban védve vagyunk. Szerencséd, mert a legcsekélyebb szerencsétlenségért, mely minket érne, életeddel fognál lakolni. A szellem nem szereti a te fajodbeli embereket; ezelőtt tizenkét hóval épen e helyen hulltak el csapásai alatt Wah-Chu-Ton és vitéz harczosai, mert egy fehér ember volt köztük. E szavak után a főnök föllovagolt csapatjához a halomra. Ugyanekkor a vízesés zuhogásához hasonló zajt lehetett hallani, mely mindig jobban közeledett; a szél folyvást erősbödött, a fajdtyukok megszámlálhatlan seregekben repültek el fölöttük, s a fölriadt zergék szélgyorsan iramodtak végig a síkon. Most Davidson megpillantotta a mind jobban közeledő lánghullámokat az irtózatos füstgomoly közepett, mely az egész síkság fölött felhőként terjedt el. Davidson életében most látott először prairie-égést, melyet Cooper, hires amerikai regényíró oly mesterileg irt le egyik munkájában. A szél által korbácsolt lángok oly gyorsan harapóznak tovább, hogy néha a legjobb lábú lovakat is utólérik, nem azért, mintha tán a lángok gyorsabbak volnának, mint a nyargaló ló, hanem mert a magas és sürü fü hátráltatja futásában. Ha a lovagot a sürü füstoszlop, mely a lángot mindig megelőzi, utoléri, akkor a megijedt ló megáll, s a lánghullámok által is csakhamar eléretvén, menthetlenül odavesz. Ha kérdezzük az indiánt, hogy vájjon e ttizvihart a „nagy szellem“ támasztotta-e ellene ? vagy mely hatalom uszította rá ezen ellenséget, mely előtt bátorsága megtörik: mindig azt fogja felelni : — Az bűvész. E bűvészt vagy szellemet az indián egy szörnyű óriásnak képzeli, ki iszonyú nagy íjjal jár, melyből ezer meg ezer szikrát pattogtat ki, s ezek gyújtják föl a prairiet. Miután a vész szerencsésen elmúlt, a csapat ismét fölkerekedett, s hosszú, terhes utazás után megérkezett falujába. E falu egy roppant síkságon emelkedő 40—50 láb magas sziklán feküdt, mely folyó által volt bekerítve. E folyóöv három oldalról védte a falut, mig a negyedik oldalról nagyszerű czölöp- zet által volt fedezve. A falu sajátságos látványt nyújtott; a sűrűn egymásmelleit álló, földből és fából készült viskókat tető gyanánt a kúpnak egy neme fődé, mely szép időben a család gyülhelyeül szolgált. Minden viskó ajtaja fölé a harczban megölt ellenségek fejei voltak kiszegezve, az ajtó mellett hosszú póznákon bivalybörök s szövetrongyok függtek: ezek voltak a „nagy szellemnek“ hozott áldozatok. A viskó belsejében némi kényelem volt észrevehető; minden ágy függönyökkel volt ellátva, s mindegyik mellett hosszú póznák álltak, melyekre a fegyverek és gyógyszerzsacskók szép rendben fel voltak függesztve. E hajlékok, a mi belsejöket illeti, nem minden törzsnél egyenlők, azonban építészeti tekintetben majd mindenütt hasonlítanak egymáshoz. A viskók, melyeket Davidson itt látott, lényegesen különböztek azoktól, melyeket már másutt volt alkalma látni. Ezeknek sátoraiakja volt, melyek összevarrt bivalybörökböl álltak, s 25 láb
