Eger - hetilap, 1864
1864-01-07 / 1. szám
6 már minden siker fölött kételkedni kezdett, midőn hirtelen egy nagy kőhalmaz mögött gyönge zörej ütötte meg fülét, s csakhamar egy durva hang kiálta rá: „Ki jár még itt ? I“ A daroga, ki épen nem volt hozzászokva, hogy valaki neki ily kérdést tegyen, gyorsan azon helyre sietett, a honnan a hang jőni látszott, s egy kőrakás mellett egy óriásnagyságu embert pillantott meg, fején turbánnal, s bő köpenybe burkolva, mely térdéig ért. A férfiú épen oly szabálytalan vastagnak látszott, mint a mily magas volt. „Azt kérded, kik vagyunk ? — szólt a daroga az ismeretlenhez — mondd meg inkább te, hogy ki vagy!“ „Én munkás vagyok Kemlooból,“ felelt a kérdezett, nyugatra mutatva. „Talán Rustamabadot akartál mondani, mert Kemloo nem arra fekszik.“ „Igen, Rustamabadba való vagyok.“ „Én e falu minden lakóját ismerem — válaszolt a daroga — tegnap is voltam ott, s egy idegent sem láttam sehol; jer kövess minket!“ Ibrahim a férfiú felé közeledett, hogy megragadja, miközben úgy tetszett neki, hogy ellenfele köpenye alatt valami mozog, mintha valaki el volna alá rejtve. Az ismeretlen vissza akart vonulni, azonban át kezdé látni, hogy minden ellenállás hiában volna, azért helyén maradt. Alig bontá ki azonban Ibrahim a gyanúsnak látszó köpenyt, midőn egy fiatal leány rohant onnan elő, a darogához futott, s lova farkába, mintegy mentő kötélbe kapaszkodott. „Ki e leány ? — kiálta a daroga az idegenre — miért rejtetted el, s miért remeg félelmében, mint egy galamb a sólyom körmei közt!“ „Megijedt — válaszolt a férfiú — mert kiragadják atyja karjai közül, s reszket, mert az éj hideg; azért is rejtettem köpenyem alá, hogy aztán visszavezessem anyjához.“ „Anyjához ? — szólt a daroga — hiszen előbb azt mondtad, hogy Rustamabadban lakói; miért hagytad el feleségedet, s mi czélból vagy most leányoddal itt a romok közt ?“ Az ismeretlen épen válaszolni készült e kérdésekre, midőn a leány, látva, hogy védőre talált, zokogva kiáltá: „Ne higyetek neki, hazudik, ö nem atyám; meggyilkolta szüléimét; oh szabadítsatok meg tőle!“ „Ne félj semmit leányom, — mond a daroga, lováról lehajolva a reszkető leányhoz, s arczát simogatva — mi megvédünk, s remélem, hogy szavaid, melyek drágábbak az aranynál, lehetővé teszik nekem az igazság földerítését.“ A daroga parancsára Ibrahim a fogoly kezeit hátraköté, s aztán mindnyájan megindultak Marowly felé. Ide érve, a fogoly biztos őrizet alá tétetett; aztán megparancsolta a daroga embereinek, kik időközben ide érkeztek, hogy az esetről egy szót se szóljanak senkinek. Ekkor előhívatta a leányt, s felszólító, hogy mindent híven és igazán beszéljen el. A leány vallomása lényegileg ebből állt: „Én aratók leánya vagyok — úgymond — a nevem Euch- mena s tizenhárom éves vagyok. Szüleim szertejártak az országban, munkát keresni; azonban kevéssel ezelőtt egy másik családdal s egy özvegyférfiuval, kik mindnyájan azon osztályból valók voltak, mint mi, Delhi közelében megtelepültek. — Ama másik család a két szülőből s négy gyermekből állt; nekem csak egy nővérem volt; mi mindnyájan egy közös háztartást vittünk. Nehány nappal a gonosztett elkövetése előtt, utazó társaság érkezett egy saraiba lakásunk szomszédságában. E társaság hét férfiúból s egy nőből állt; lovaik is voltak, s szülőimet és laktár- sainkat nagy ígéretekkel rábírták, hogy szolgálatukba lépjenekMindnyájan együtt utaztunk el, s a múlt este a Juma partján, egy magánosán álló fa alatt telepedtünk le. „A mint az éj beállt, Mertabo —• igy hitták az asszonyt — megparancsolta nekünk gyermekeknek, hogy feküdjünk le aludni, a mi meg is történt; de csakhamar elszunyadásom után, tompa kiáltás, jajgatás és nyögés ébresztett föl ; azonban egy lepedőbe oly erősen be voltam csavarva, hogy meg sem mozdulhattam, s eszméletemet is elvesztettem. Majd újra visszanyertem öntudatomat Mertabo rázása folytán, ki nekem s a többi gyermekeknek is rekedt hangján megparancsolta, hogy keljünk fel. Még sötét éj volt. Lóra ültettek bennünket, s tovább utaztunk. Kérdém Merta- bot, hogy hol vannak szüleim ? ö azonban borzasztó hangon rám rivallt, hogy megöl, ha még egyszer merészlem e kérdést hozzá intézni. Napkelte előtt érkeztünk a romok közé, hol az idegenek maguknak rejthelyet kerestek. Ma reggel Bhola, Mertabo fia, engem és nővéremet Delhibe vezetett. Nővéremet egy nábob neje vette meg, nekem azonban nem akadt vevőm; Bhola tehát visszavezetett a kinderuti romok közé, s bizonyára meggyilkol, ha az Isten titeket megszabadításomra ide nem vezet. A helyet is meg tudom mutatni — fejezé be Euchmena vallomását — a hova a többi gonosztevők menekültek.“ Minthogy az éj a szürkülő regnek helyet kezde adni, a daroga embereinek kiosztotta a szükséges parancsokat, s mindnyájan megindultak a kinderuti romok felé. A kutatás kezdetét vette. Bhola kimaradása, társai gyanúját, mitől a daroga félt, nem keltette föl; a gonosztevők búvóhelye fölfedeztetett, s kétségbeesett ellenállás után sikerült, mindnyájukat elfogni és megkötözni. A meggyilkoltak 5 gyermekét is megtalálták e borzalmas bünbar- langban. A gonosztevők most valamennyien Delhibe kisértettek, hol ügyök azonnal fölvétetett. Mindjárt az első kihallgatás alkalmával bevallották, hogy ők thugok, s bizonyos büszkeséggel fennhangon dicsekedtek, hogy számos éven át száz meg száz embert áldoztak istenöknek, Sivának; azt is vallották, hogy az általuk bűnösen szerzett összegek és értékes tárgyak legnagyobb részét az év bizonyos szakaiban, midőn a beavatottak összejöveteleiket szokták tartani, halálistennöjök titkos templomában rejtették el, de sem ígéretek, sem kínzások által nem lehetett őket rábírni azon helyek fölfedezésére, hol e szövetséges fojtogatók ördögi mysteriumaikat ünnepük. Sorsuk csakhamar el lön döntve. Öten, köztük Bhola, ennek atyja és nagybátyja, halálra, kettő deportatióra, Mertabo pedig élethosszig tartó börtönre ítéltettek. A gonosztevők tompa közönyösséggel fogadták halálitéle- töket, csupán Bholán látszott némi kedélyrázkódás. Megfoghat- lannak találta, hogy ö, az ifjú halállal lakói, mig bűntársai közöl ketten, kik mint thugok őszültek meg, csak deportatióra Ítéltettek. Mertabo megszaggatta mellét körmeivel, s tajtékzó szájjal orditá, hogy férjével és fiával együtt akar meghalni. Azon öt nap alatt, migaz ítélet végrehajtása bekövetkezett, az elitéltek sem bánatot, sem valami kedélymegindulást nem mutattak ; elmondák, hogy gyermekkoruktól kezdve hasonló életet vittek. A kivégzés napján és helyén megszámlálhatlan sokaság gyűlt össze. Az öt halálra ítélt biztos léptekkel ment a vesztőhelyre, arczkifejezésök bámulásra méltó közönyt árult el; midőn kötéllel nyakukon a bitófa alá léptek, a legmélyebb csend uralkodott. Azon pillanatban, midőn a hóhér Bhola fejét elleplező, ez szomszédja felé fordult, s erős hangon kérdé : „Fel vagy-e már akasztva ?“ „Még nem“ — válaszolt a kérdezett, épen oly egykedvűen. Bhola ezután átvándorolt az örökkévalóságba, s társai követték. K. K.
