Eger - hetilap, 1864

1864-09-29 / 39. szám

309

Gabriella köréből; — hanem mennél keservesebb e küzdelem, annál szükségesebb a távozás.

így tépelődött Montalde, s az áldozat teljesítésére erejét fogyni érezvén, nyugtalanul várta a reggelt, láthatni Plémert. — Láthatni? de mit szólok neki? — Jótéteményeivel halmozva, bizalmával megajándékozva, jóságaitól, melyeket oly bőven pazarlóit rám, áthatva, hogy vegyek bátorságot, kijelenteni a szót, hogy elhagyom őt?! S mi okát adom a rögtöni távozásnak? Azt kell színlelnem, hogy igazságtalan, hálátlan, s becsületnélküli ember vagyok, holott nem vagyok az. Oh drága öntudat! kedves tanúja érzelmeimnek, te követendesz számkivetésembe , nyomoromba, azon tévelygő s fájdalmas életbe, melyet messze Nantestól vien- dek, messze e kedves, e tiszteletteljes háztól, hol minden szerencse látszott környezni! te követendesz, ha lehetséges lesz, te vi- gasztalandasz!

E szavakra szive megkönnyülve, megszűnt kínozni magát, de szemeit a könyek árja boritá el.

így múlt el az éj, s Plémerhez indult, elhatározva, búcsút venni tőle, hanem oly halványan, oly reszketve, mint a gonosztevő, kit büntetése helyére vezetnek.

Kilépve, a jó Dupré asszonynyal találkozott, kit Plémer elhozatott, s kire Plémerné a ház gazdasági ágát bízta. — Oh Istenem ! kiálta ez, mily állapotban találom önt ?! Leverten, bágyadt szemekkel, s színtelen arczczal! Beteg ön még folyvást ?

— Nem, mondá, hanem igaz, hogy jól nem vagyok.

— Úgy hiszem, tudom az ön baját, s félek, nem könnyű lesz gyógyítani.

— Az én bajomat ? felélt meglepetve Montalde, mi az ? mit akar kegyed mondani ?

— Ah Montalde ur! előttem nem lehet színlelni magát. — Én szeretem önt, s vigyázok önre, és sajnálom önt.

— Asszonyom! nem értem kegyedet, de bármit gondol felőlem, kényszerítem, hallgasson.

— Ah nem, mond ez tovább menve, ne féljen, én nem beszélek, hanem ön . . ., hanem az a szegény leány . , őrizze

magát.

íme, mond magához Montalde, ez a jó asszony szivem titkába jutott. Nem, a szerelemnek nem lehet soká rejtve maradni, s ha nem akarom, hogy szerelmem eláruljon, szükség szaladnom. Rajta! késni nem szabad.

— Tudja-e, kiálta Plémer, meglátva Moníaldet, hogy Gabriella beteg az atyjával történt tegnapi szerencsétlenség miatt? Ez éjjel forró láza volt, s még most is főfájása nagyszerű. Anyja folyvást mellette van. Épen hozzá megyek, jöjön ön is, látogassuk meg. Enyhitni fogja fájdalmát szabaditómnak látása.

Montalde gépként követé őt Gabriella ágyáig.

— Hogyan,leányom, te mégsem vagy nyugodt? mond Plémer. íme itt vagyunk mindketten, veszélyen kívül. Neked viditni kell magad. Montalde is félt, mint te, azért oly sápadt még, de én mit sem érzek, soha az élet nem volt oly kedves előttem, mint mióta neki köszönöm azt.

Gabriella e beszéd alatt atyjára szegezé szemeit, melyek a legélénkebb színben ragyogtak.

— Nincs már láza ? kérdé Plémer nejét. — Lássuk. — Nem érzek semmit. — Ön Mondáidé jobban ért hozzá, tapintsa csak tit-erét.

Montalde erőt vett magán, eltitkolá felindulását, — s mondá, hogy az üt-ér'nem egész rendesen ver, hanem nem sokára rendes lesz.

— Reményiem is, mond Gabriella, szemeit ég felé függesztve. Nagyon sajnálandó lennék, ha zavartságom, mely az éjen gyötrött, tartósb leendett; eszméletvesztéshez közel valék.

— Ah leányom, mond anyja, oly szivek mint a mienk, százszorosán érzik a fájdalmat.

— Igaz, mond Plémer, de ha az ég kevesebb érzés, és szeretettel áldott volna meg, élveznők-e oly fokban a jótett örömeit ? Azt hiszed, hogy ki csak magának él, jobban találja magát ? Nincs annyi baja, de mily édes örömektől fosztja meg magát! Ki nem szeret, az nem is szerettetik, és minő öröme lehet az életben ? Tudom, mibe kerül az én érzékenységem, de bár mennyi bajt okoz is az nekem, tudd meg, nem vesztenék el abból egy eseppet a világ összes aranyáért. Montalde ! nem igy érez-e ön is ?

— Fájdalom! mond ez, nincs mit örülni annak, hogy az ember szeretni tud, hogy az ember érzékeny; — jobb lenne, ha nem volna az ember.

E szavak némi nyugalmat öntöttek Gabriella ereibe; de e nyugalom, melyet szülei lelkinek hittek, csupán az érzékek percznyi nyugalma volt, s Montalde abban egy mély búskomolyság előjeleit látta. — Okát értette, látta, hogy itt rögtöni gyógyszer szükséges, s ment Plémert föl keresni.

— Uram! mondá neki, hozzá közeledve, én csodálatra ragadom önt ; azonban bármily különösnek tűnjék fel határozatom, ne kérdezze okát, bocsássa azt meg nekem. — Én tisztelem és kedvelem önt, mint a legerényesb, s legjobb barátot. Atyám nem volt több reám nézve, mint ön, tudom és érzem, és soha el nem is feledem; — de bocsásson meg, én elmegyek öntől.

Plémer hirtelen ugrott fel székéről, s a csodálat és meglepetés jelei közt bámult reá. — Elhagy ön, mondá ön ? Montalde ! és miért ? Úgy tetszik önnek? Valami kedvetlenség érinti önt házamnál ? Fájlalnám, ha igy lenne !

— Fájdalom, uram ! csak a becsülés, jóság, és nemeslelkli- séggel találkoztam mindig.

— Miért megy hát el ? Kevés vagyont rendeltem önnek ? szóljon, én tehetek....

— Ah ne sújtson méltatlan gyanúval! Szivemet ismeri ön, s tudhatja, hogy csak erőtetve engedem oly messzire menni reményem s vágyam feletti nagylelkűségét irántam. Én csak áldani tudom ön nemes lelkét. — Ön túlságos nagylelkű.

— És minden elégedetlenségi ok nélkül el akar ön hagyni?!

— Kétségbe vagyok e miatt esve, hanem a legszentebb kötelesség igy parancsol.

— Értem. Önnek anyja fájlalja ön távollétét! Ö haza kívánja önt! — Barátom! hozza ide őt, e ház legyen az övé, nőm legyen barátnéja, igy még boldogabbak leszünk.

Montalde feleié, hogy anyja nem szenved az ő távolléte miatt, hogy nyugodt, és elégedettnek tudja öt nővérei mellett, s hogy semmiben hiánya nincs.

— Mondja meg hát, sürgeté Plémer, mi kényteti önt, engem elhagyni ?

Végzetem, feleié Montalde.

— Ah nem bírom felfogni önt, mondá Plémer kifakadva* Végzete! oh Montalde! a végzet hasztalan mentsége az igazta- lanságnak, és e tartalomüres szóval egy oly ember, mint ön, nem igazolhatja magát.

— Végzetem alatt, mond Montalde, egy nyugtalan és állhatatlan jellemet értek, minővel engem a természet felruházott, és mely nem enged nyugodtnak lennem semmi helyzetben. Ezt ön maga látta.

— Én láttam önt, odahagyni egy kiállhatlan grófnőt, egy büszke marquist, és egy, nem tudom , micsoda bírót, s annak gaz titoknokát. — Ebben semmi különös nincs ; de engem, ki egyszerű s jószivü vagyok, ki önt szeretem, ki arra számítottam, hogy egész

éltemet önnel töltendem

__Nem uram, e szeszély hihetetlen. —V

alami előttem megfoghatlannak kell a dologban lenni, s ha azt meg nem fejti nekem, úgy roszlelkünek, vagy tébolyodottnak tartom önt. — E kettő közül válaszszon.

— Igen, tébolyodott vagyok, megismerem, monda Montal-