Eger - hetilap, 1864
1864-09-15 / 37. szám
292 6. A versenyző ekék fája teljesen, festetlen vasrészeinek fényesre reszelve illetőleg csiszolva kell lennie, hogy a szántás egyenlő kopással vagy a nélkül eszközöltethessék, a súrlódás beszámításának — mely uj gépnél vagy festett és csiszolatlan alkatrészeknél, mig simára nem kopnak, valódi hátrányokat okoz, — hely nem adatik. 7. Nyertes eke az egylet kivánatára bejegyzett áron az egylet, vagy annak bármely tagjának tulajdonává válik. 8. A verseny három szakaszra oszlik, s a versenyző ekék a bíráló osztály által 3 osztályra osztva külön külön versenyeznek, ugyanis: 1- ső osztályban 4—6 hüvelyk mélyen járók 2- ik „ 6 8 n n n 3- ik „ 8 10 n n n 9. A versenynél nyertes ekék arany és ezüst dicsérő okleveleket nyernek. 10. Versenyzők a bíráló választmányból kizárvák, de a szerkezet és anyagok megbirálásánál hivatalosak, úgyszintén a bírálat alapját képező számok meghatározásában szavazattal ruháztatnak föl. 11. A versenyzők alávetik magukat az egyesület által kiadott szabályoknak, s csak is ezeknek netaláni helytelen alkalmazása ellen tehetnek kifogást, melyet a helyszínén előadni, jegyzőkönyvbe foglaltatni tartoznak, s ezen nehézségek felett a nagy bíráló választmány mint legfelsőbb biró Ítéletében előre belenyugodni köteleztetnek. Áthatva a gazdasági kiállítások erkölcsi és közvetve anyagi 4 TÁR A király széke.41) (1864.) Dobó fészkéhez engem gyakran elvisz Borongó ábránd, szent emlékezet, Ah! mert a szív, mely a jelenben nem hisz, A múlttal olyan vágyva fog kezet; A múlt bár legyen vépkép romba dőlve, A magasságnak vállain pihen, Mig mentül izzóbb dühvei ront előbbre, Annál mélyebben sülyed a jelen. Ki a mélységből! a múlt magasára, Hol nyolczszáz évnek láthatára int, S az idő csúcsán e hon koronája Még fénylik a reg’ szép csillagjakint. Hadd lássam őt, ki fölkent jobb kezével Megszentelé ez ország homlokát, Es egymaga az égig emelé fel, Hadd lássam a hon szent apostolát! Itt járt, ott üle a dicső Árpádok Legelső szentje, s koronása Vajk, Kiért e nemzet most is úgy sovárog, S vérző könyüket hullatva sóhajt; Itt ült ő gyakran a hegy oldalában, Hol most gerezdtől reng a venyige, Szeme Egervár fényes templomán van, Mig nagy lelkében egy hont épite. *) *) Vonatkozva a népbagyományra, mely azt tartja, hogy Egervár templomát sz. István épitteté; a mivel kapcsolatban a vár északi oldalán elnyúló laposon máig is mutatják s király székének nevezik a helyet, honnét a munkát vizsgálta. M. G. hasznától, az igazgató választmány fölkéri a t. ez. termelő közönséget, legyen szives lehetőleg minden terményeiből a kiállításra küldeni, uem keresve a rendkívülit, a soha nem látott csodadolgokat, hanem a földművelő szorgalma után nyert Isten áldásából mindenfélét, hadd ismerjük mi is, minő terményeink vannak? — Mik azok, melyeket az országgal ismertetni, mik azok, mikben hiányt szenvedvén, máshonnan megszereznünk lenne czélszerü; hasonlóképen az állatok kiállítása is igen tanúlságos, azért e téren is az erős, izmos, kifejlett állatoknak bemutatása jó és hasznos; ne sajnáljuk azért a beküldést, hogy az eszközlendö tájékozás minél terjedtebb lehessen mindannyiunk közös hasznára; gépészeink áldozatkészségét ismerve, reméljük, hogy gépeik némelyikével megkeresnek, s mi méltányolni tudandjuk a közönség iránt tanúsítandó szives figyelműknek értékét. Az idők mostohasága nem engedte, hogy az egyesület ezúttal több és nagyobb dijakat tűzzön ki, de a hazafiak elismerése és szívesen nyújtott kitüntetésének oklevele, elég buzdítás azokra, kik tehetségökhöz képest némi áldozatot hozni képesek. A Jász-kerületben ez az első kiállítás, mely hogy szép, tanulságteljes és olyan legyen, mely a gazdálkodás emelésére tényezőül szolgáljon, és gazd. egyletünk díszét emelni fogja, egyedül a tagok buzgó részvételétől függ, melyet az igazg. választmány ezennel fölhívni kötelességének ismer. Kelt Gyöngyösön 1864. szept. 5-én tartott igazg. vál. ülésből. Kovách László, egyleti elnök. C Z A. A j o g 8 igazság szírijét rakja egybe, Tornyozván őket művészet s erő, Ily alapon lép a jövővel jegybe, Mely a távolból hajnallik elő, S bár vérhullámok mossák a keresztet, Mit alkotmánya homlokára szánt, Feltüzi István, hős karja nem reszket, A haladás nak zászlója gyanánt. És ment a nemzet, komolyan megértve A rohanó kor villámszózatát, A századok bemárták tiizbe, vérbe, De nem hajolt meg a hős huncsalád. Történelmében oly sok a judás-nyom, Önérdek és gőg, magas mint a hegy, Es mégis győzött vészen, áruláson, Mert hitben egy volt, s szabadságban egy. Hit és szabadság! oh ti égi nemtők! Kiknek szépségűk gyújt, emészt, megöl, Kikért epednek múltak és jövendők, Hányatva a sors lánczain le, föl. Oh! mennyi drága vért ontott az ember, Hogy életére hintsetek mosolyt; Ti elrejtőztök, — már remélni sem mer, Csak vére foly még, mint hajdanta folyt. Folyt a magyarvér annyi századéven A vészragadta szent oltár körött, De századévek vívtak ellenében, Mig önfelével összeütközött ............ M ost itt borong a vesztett ősi kincsen, Mint én borongok e bús romokon, Melyeknél őr a fölfeszitett Isten, A megfeszített honfi-fájdalom.
