Eger - hetilap, 1864

1864-09-15 / 37. szám

293

Oh hit, ne hagyd el, oh ne ősi néped!

Ragyogj lelkünkre István szelleme, Busongva álljuk körül puszta széked,

Tehet-e a sors többet ellene?

Mi készen állunk fölépitni újra,

A mit szent jobbod hagyott volt nekünk,

Te fess szivárványt a nehéz borúra,

Mig küzdünk, — avagy végkép elveszünk.

Mindszenty Gedeon.

Egy jó öregur.

(Folytatás.)

Eddig semmire nem adtam oly keveset, mint kis termetemre, még csak nem is gondoltam reá, — hanem vannak az életben körülmények, melyek habár csak keveset is növekszenek, megvan a levertség. A gondolat, hogy még a katonaságra is hasztalan vagyok, elfogta szivemet, érzém az epét szétömleni véremben, s feltolakodni ajkaimra ; érzém ereimben a láz borzongatá- sát, mely, mint ön látta, emésztett. — Kevés pénzemmel e szállodába jövék betegen, s kértem egy ápolónőt. Az ég e szeretetreméltó asszonyt küldé segélyemre, ő vezette hozzám a legjobb, s legnemesebb szivű barátot: — az ég nem akarta, hogy örökösen szerencsétlen legyek.

— Nem, mond Plémer, nem, az nem lesz ön többé, vagy mindketten azok leszünk, régtől keresek egy alkalmas egyént, ki üzérkedésemet vezesse, s házamnál második én legyen, most öntől függ, akar-e az lenni?

Montalde hála, és örömtől áthatva, leborult volna Plémer lábaihoz, ha ez föl nem tartja. Oh semmi elragadtatás! mond ez, én nem szeretem azt, az a csodálkozás jele, s én nem akarom, hogy jótéteményem csodálkozást gerjeszszen. — Páris sem nekem, sem önnek nem való, ügyeim itt be vannak fejezve, búcsúmat megtettem az illetőknél, kocsim két személyt elfogad, holnap megyünk Nantesba, s a jó Dupré asszony követend.

— Könyörgök annyi időt, mond Montalde, mig d’Alembert- nek hirül viendem uj szerencsémet, s búcsúmat veszem.

— Jerünk mindketten látogatására, mond Plémer, nem akarok elmenni, mig e derék férfiút meg nem ölelem.

D’Alembert Montaldet megpillantva felkiáltott:

— Ön itt ? azt hivém elveszett. Mi történt önnel ?

— Beteg valék, s nem mertem

__

— Szép okosság! mely az embert megbünteti. Megérdem- lém-e, hogy ön titkolózzék előttem ?

Montalde elbeszélte egész történetét.

— Ah uram! mondá Plémernek a bölcs, mi szép, ha a gazdagság jószivüek kezében van ! Mily fájdalomtól szabadit meg ön engem! e kislel kü ember engem szerencsétlenebbé tett, mint maga volt. Két hónapja nem alhatom, s keresem őt, mint egy tüt. — Menjen ön uram! dühös lennék ön ellen, s nem bocsátnék meg, ha nem tekintném e derék embert, ki önt megszereté.

—• Én jó vagyok, mond Plémer, hanem ma sokkal jobbat találtam magamnál, s örülök, mert nem hittem. Isten önnel uram ! nem feledem soha az ön haragját.

Összeölelkeztek, mint régi barátok. — Másnap Plémer és Montalde elutaztak.

Az úton Montalde egészsége tökéletesen helyreállott. Lelke gyönyörteljes csendességben pihent. — Szerencséje álomnak tetszett; — s a gyönyörű termékenység, melyet Loire határai mutattak, elragadtatását növelék.

— Ön egy uj országba fog átültettetni, mond Plémer. Figyelmeztetem önt, kereskedői könyveim nem hasonlítanak a költészethez ; hanem találand azért azokban értelmiséget, mely a szép lelkekhez jól illik. Nem csekélység ugyanis, a két világ országainak szükségeit, tehetségeit, változásait egybevetni, s kiszá- mitni a szárazát és tengert egybekötő kereskedés véletlenségeit, veszélyeit, és hasznait. — Reményiem, e tér egy költői tehetségnek sem leend szűk, és hanem csalatkozom, a működés ezen neme még méltóbb leend ön jelleméhez, mint a politika, és törvénykezés tekervényei.

— Azon helyzetben, melyből ön kivett, mondá Montalde, mindaz, mi nekem a becsületes életet biztositá, kedves volt, hanem most semmi nem lehet kedvesebb, mint a mellett tölteni éltemet, kinek köszönöm azt.

Montalde Nantesba érkezve, uj tárgyait találta tiszteletének. — Plémer háza a rend példányképe volt. Neje természetes nemességgel, egyszerű méltósággal, s gondos őrködéssel vitte a belső ügyeket. Leánya az erényes anya szemei előtt minden gondokkal meg volt bizva, melyek tevékenységét igényelték.

Gabriellának (e volt neve az egyetlen leánynak) úgy lát- szék, nem volt ideje észrevenni, mily szép ő, és sem tűkre, sem szive nem nyilvániták még neki, hogy ő, a tizennyolcz éves leány, szép fekete szemei s hosszú pilláival, — kedves arczvonásai s szájával, hol jasminleveleket rózsák közt ragyogni vélt az ember, — légtermetével, melyen annyi feslő kellemek mutatkoztak, -— a szerelemnek van teremtve. Montalde előbb tudta meg azt, s ez volt rá a szerencsétlenség utolsó, de legfájdalmasabb próbája.

Ö, ki a szerelemre ösztönző vétkek között meg tudta menteni szabadságát minden kisértettöl; sziklára talált ez ártatlannak minden tekintetében, mely nyílként sebzé szivét.

Plémer röstelvén a tett találkozást részletesen elbeszélni, neje és leánya előtt Montalde jellemét egyre dicsőité. Lelkének jóságát, nyíltságát, nevelését, lelke magasztosságát, mely a szerencsétlenséget választá inkább, mint a megaláztatást, nemes finomságát, s változatlan kedvességét az elhagyattatásban is, midőn a nyomort és halált látta maga előtt, nem győzte dicsérni. A jó Plémer örült, hogy ezek hallatára leányának könyei megeredtek, a nélkül, hogy gyanitá a veszélyt, melybe leányát beszéde vezette.

E meggondolatlan magasztalás több hatással volt leányára, mint Montalde látása, ki Gabriella lelkére azon első benyomást tette, mely kitörülhetlen. — Ez helyet adott annak küzdelem nélkül, s távol volt attól, hogy gyaníthatná e kedves felindulásában a veszélyes vonzódást, mely akaratán kívül szivébe lopózott.

Montalde nem volt felizgatva a gyönyörtől, melyet neki Gabriella látása okozott. Sem tekintetének kelleme, sem beszédének nyájassága, sem módjának kedves egyszerűsége, sem szen- desége, mely minden tettéből kiragyogott, barátjának leányában semmi nem látszott neki félelmesnek. — Ö azt hivé, hogy Gabriellát mindig azon tiszta örömmel szemlélendi, melyet a természet tökéletessége okoz nekünk ; — hanem a mint észrevevé, hogy szavának nyomatéka egész lelke mélyéig hat, ha nem tekinthet rá titkos remegés nélkül, •— hogy szivét reszketni érzi, mihelyt annak mosolyát látja, — hogy a szó elhal ajkain, valahányszor vele beszélve szemeik találkoztak, hogy annak képe szüntelen lelke előtt lebeg, — hogy gondolatai mindig annál mulatnak, — hogy az álmának egyetlen tárgya : — Mi történik velem ? mondá magához, — mivel viszonzom én azon ember jóságát, ki engem a sírból vont ki? Én! szerelmet táplálhatnék! ? én ! szerencsétlen!! egy leány iránt, kire végetlen örökség vár, ki a legfelsőbb osztályból választhatja magának a legderekabb férjet! — Igaz, le- hetlen őt megindulás, lehetlen elragadtatás, s csodálat nélkül látnom; — soha a természet egyszerűségében nem tűnt fel ily magasztosnak, — hanem hogy a csodálat ártatlan legyen, minők bájai, távol tőlem a hiú remény, s a reménynyel távol a vágy, távol a gondolat: egy perczig is zavarni e szeretetreméltó lélek nyugalmát, s békés szivtükrét! szeretni fogom őt mint nővéremet, hisz atyja nem atyám-e nekem is?!