Eger - hetilap, 1864
1864-09-08 / 36. szám
285 vén, fölhivattam verseim közlésére, s hallgatták azt, azon enge délyes udvariassággal, mely öröm után vágyódik. Nem tagadom, érzékeny voltam a leendő sikerre. Emilia bizonyos lévén, hogy mint uramnak kedvenczét, tisz- telendem, néhányszor irányomban is szives leereszkedést tanúsított, s társnői szintén, és igy néha az estebéd alatt uralgó illemes, s tiszteletteljes komolyságot én vidámitám fel. — Ön gúnyolódik, mond Plémer, tisztelet, illem, komolyság egy operahösnőnél! — hát mit tettek ott ? — A szép tehetségek, a finom udvariasság, műveltség, és a világ állása voltak a beszéd tárgyai, s én néha kis költői darabokkal léptem föl, minők a két kanári menyegzője, a két álhaj párbeszéde, Emilia győzelme a tánczban. — Mindenki a fiatal vendégek közül ki vágyott tűnni, s e vágy engem is megszállt. Egy fiatal herczegnek, ki elég érdektelen személy, s épen annyira szerelemféltő volt, mennyire nem volt joga az lenni, kegyeltje Apollónia volt, ki irántam legtöbb barátságot mutatott. Csintalan lévén, ő engem a kis kör nevetséges alakja felett mulattatott. Egykor a mint a vacsora komolysága untatá: — Tudja ön, mond nekem, hogy ezen urak közül az, kit ön bölcsnek hisz, s ki elég udvarias körünkben, reggel egy ostoba s szemtelen szerepet játszott ? Okát kérdém e feltűnő eseménynek, s midőn felelni akart, a herczeg közeledve hozzám kérdezé, nem tudnék-e valami újdonsággal szolgálni a mai napról. Oh igen, felelt rögtön Apollónia, a féltékeny szerelmes ügyetlenségéről egy nagyon mulattató adomával. — A herczeg torzképet vágva fordult meg sarkán. — Miért vágta igy meg kegyed ? kérdém a csintalant. — Hogy megtanítsam, mondá, hogy ne legyen tolakodó. — Igaz-e, kérde most engem, hogy önt csak verselni vezetik ide ? Az ön hárfája gyönyörű eszköz, hanem az öröm, azt hallhatni, akkor lesz jótékonyság, ha ön azt ritkítja. A tudomány és szépség elsatnyul, ha az ember könnyen vesztegeti. Ön részére szintén van egy mód tetszeni, melyre meg is tanitandom, — mert tudja meg, hogy távollétében olyannak ítéltetett, kinek kötelessége mulattatni. Ez engem sért, ki önt tisztelem, midőn látom, hogy önt aljas enyel- gésre használva, játék tárgyává teszik. — Megköszöntem neki, s megígértem, hogy tartózkodóbb leszek. — Hanem a herczeg haragszik, s ez engem nyugtalanít, mondám neki. —Ah nem, legyen nyugton, feleié; én olyan vagyok mint a vadász, ki megbünteti kutyáját, ha az hibázott. Okom van megbüntetni, — korbács alá kerül. Nézze ön, mint leskelődik körülünk. Szerencséltessen egy szóra, mond neki Apollónia, Montalde úrral elhatároztuk, ö holnap szives lesz nálam ebédelni. Lesz szerencsénk ? ő a féltékeny szerelmesről verseket szavaland.— Nem, felelt a herczeg, nem vehetek részt az örömben, s elfordulva tévé hozzá: a szemekben látom a verseket. — Látom, mond főnökömnek a herczeg, hogy az ön ostoba titoknoka azt hiszi, hogy szépet tesz, s hasztalan verseivel fúrja be magát, mondja meg neki, kérem, ne szorgoskodjék úgy Apollónia körül, én nem tartom azt illőnek, s nagyon roszul esnék, ha az ön embere venne ki a béketürésből. Estebédnél csakugyan enyelegni kezdtek, hogy múzsámat szólitnám elő, de múzsám szigorúan hallgatott. — Ön ma nem volt szokása szerint mulattató, mondá a követ hazamentünkkor; mi baja volt? Mily szeszély egy költőtől! — Uram ! mondám, senki nincs, ki minden nap vig lehetne, s nem tartom kötelesnek magamat, mindig mulattató szerepet vinni. — Mondja ki az igazat, ön szerelmet forgat fejében. — Szerelmet épen nem, mondám. —De látom, nagyon el van foglalva a kis Apollóniával; — hanem higyjen nekem, hagyjon fel vele, a herczeg rósz néven veszi. — Az legkisebb gondom, felelém. — Igazságtalan lenne, mond ő nyomatékos hangon, a herczeg barátom, s nem akarnám, hogy panasza legyen ellenem. — Ön ellen? követ ur! mi köze van méltóságodnak az én Apollóniávali viszonyomhoz? Felel értem? — Nem én vezettem-e önt oda? s nem lennék-e én oka ? — Oh igen ártatlan ok! — Bármint legyen, ön örömet okoz nekem , ha barátaimat békén hagyja. — A mód könnyű, mondám, nem fogok többé önnel estelizni. — És miért nem ? — Mert ön örömhelye nem nekem való. — ügy hiszem, jól fogadtatott ön ott ? — Igen mint tanú, s e szerep, megvallom, jellememhez nem fér. — Ön kevély. — Egy kissé, követ ur! — No de komolyan, — kivánhatja-e ön, hogy kedveseinkkel társalogni engedjük ? — Kötelességem önt tisztelni, felelém, de csak személyében. Az mitsem tesz, hogy mások nekem kedvet csinálnak, ámbár Apollónia engem mulattat, meglátjuk, nemlátásom menynyire hat reá ? Hanem én szabad akarok lenni, s ha valakinek jogot adnék, megtiltani nekem azt, ki nekem tetszik, nem lennék az. Könyörgök is, kerüljünk minden szóváltást e tárgyban. Másnap megirám Apollóniának, hogy meg vagyok fosztva az örömtől, nála ebédelhetni, — okát elhallgatám ; — hanem este a herczeg elég ostoba volt előtte dicsekedni, hogy ő tiltá meg nekem a találkozást, különben elbocsáttatásomat nyerem.—Igen!? mond Apollónia jól van, most én bocsátom el a herczeget, — s rögtön elküldetett. Ö nekem tulajdonítván kegy vesztését, dühösen rohant követemhez, ki engem föláldozott az ő boszujának. — És a derék Apollóniát meglátogatta ön, hiszem ? mond Plémer. — Fájdalom! nem; én szomorú valék s helyzetemmel foglalkozóm ; bánatomat és szerencsétlenségemet nem akartam vele tudatni, hanem a levélkére, melyet szives volt küldeni, a herczeg elüzetését jelentvén, feleltem, mennyire érzékeny vagyok nagylelkű cselekvényére. — Az ön helyén én mást tettem volna, mond Plémer, s ön sokkal bölcsebh, mint én lettem volna. — Az onnan van, mert ön soha nem volt oly helyzetben, hogy a holnapról kellett volna gondoskodnia. A szerencsétlenség nagy erkölcstanitó, s e perezben az ő iskolájában valék. Az ajtó felnyílt s az ebédhez hivattak. — Siessünk végezni, mondá Plémer, nyugtalan vagyok a történtekre. — Bizonyosan kétli ön, mond Montalde, újra fölvevén a beszéd fonalát, hogy én d’ Alemberthez menék. —Szerencsétlenségem nyugtalanító őt,s többször félbeszakított a harag jeleivel az ostoba gőg, s a még ostobább hiúság felett, mely mint ő mondá, rabolja a sikert s koldulja a dicséretet. — Én például, ha e fényes estélyre mennék, nem kellene-e mindjárt belátnom, hogy nekem ott nincs helyem? Hanem én önt is pirongatom,— bocsánat! — Jöjön el ön három nap múlva, s feledje indulatosságomat. Önnel foglalkozandom. — Hasztalan tettem lépéseket, mondá ő uj találkozásunkkor; hanem úgy hiszem, jó gondolatom van. Nem mondta ön nekem, hogy tanulmányai végeztével egy kis jogot is hallgatott ? — Egy keveset, mondám. — Jól van, — ismerek egy hires hirót, kinek segédje öreg, kihez Ő egy fiatal embert keres kiképzés végett, hogy szükség idején helyettesítse ; — e helyet szántam az urnák; a munka ott, terhes, de hasznos, rövid idő alatt úgy belejő a pörök vezetésébe, mint sehol másutt, s ha ön tehetséget érez a törvénykezéshez, ott előhaladhat. — Elfogadtam a tervet. A jogtudós, kihez menék, Ferbois ur, hideg komolyságu, s változatlan nyugalmu személy volt, kit sem a mások jósága, sem roszasága fel nem izgatott. Két száz ügyet is vitt, s naponkint két család sorsát eldöntve, egyiket meggazdagitván, s koldusbotra juttatván a másikat, haza ballagott nyugodtan, mintha sétálni volt volna. — Mit akar ön? kérdé ebéd felett, a pör természete, egyiket boldogtalanná tenni; — szükség ahhoz szokni. — Egy biró olyan mint a sebész, nincs biztos működése, hamegindittatja ma
