Eger - hetilap, 1864
1864-09-01 / 35. szám
276 mik a konyhában összetörtek, s más régiséggel, mint valami vén anyókával. Dudik Béla, kinek legfőbb érdeme az, hogy szláv létére a magyart különösen szereti, a népéletet tanulmányozta, s teljes elemében volt a köznép között, iparkodván magának, minden szembe ötlö csekélységről, részletes tudomást szerezni. Legjobban delectálta Dudikot a czigányélet, melynek bizarrsága, még a komoly Henszlmannt is megnevettette.Dudikjmintegy husz,Ádám atyánk egyenruhájába öltözött rajkótól kisérve, még a czigány- putrikat is meglátogatta, szorgalmatosán a legalsóbb részletekig megvizsgálván mindent, — sokáig azonban nem időzhetett, mert mivel néhány rajkónak pénzt osztogatott, a sok czigány úgy körülkapta, s ostromolta pénzért, hogy hacsak minden pénzét ki nem akarta osztogatni, tanácsos volt a czigányoktól menekülnie. A tudósok délután Erdőtelekre távoztak, a Csörcz-árok megszemlélésére, melybe különösen Henszlmann annyira belemerült, hogy miután daczára a figyelmeztetésnek: „hogy mindjárt eső lesz“, csak folytatta az árok mérését, — a zápor megeredett, s a tudósokat bőrig megáztatta. — Az említett tudósok alig távoztak el Hevesről, a villám lecsapott, s egy házat leégetett, emberélet azonban egy sem esett áldozatul. A tudósok után most már a nem tudósokról szólok. Curiosum gyanánt közlök egy búcsúi vendéghivást. Itt Heves környékén tavaly jött divatba, hogy egyik község a másiknak irt: ne próbáljon a búcsúra jőni senki, hanem üljön otthon azon, a mit Kock Pál közsúlypontnak nevez. Az idén e tiltakozások elmaradtak, kivéve K ... községet, melynek bírája ez évben is. tiltakozik a vendégek ellen. — A levél közhirrététel végett a lelkészekhez van intézve, és szóról szóra következőleg 4 T A It Egy jó öregur. (Folytatás.) Egyszerű, s kedves fogadtatásom felbátorított. Előadtam a reményeket, melyeket mások után táplálék magam felől, s bírálat végett eléje terjesztém irataimat. — Szoros itészetet kivan ön tőlem ? — Fájdalom! igen, felelék reszketve, az a legjobb. Az hasonló a gyógyszerhez, melynek keserűsége okozza a gyógyulást. — Ha így van, rnondá, olvassuk. Mi olvastunk. Ah uram! mily rögtöni szellő oszlatá szét áb- rándaimat! Mindaz, mit irataimban újaknak hivék, már elavult volt. — A mit én festék, ezerszer szebb alakban volt már ismeretes. A mint ezeket megmutatá, semmisülve valék. — 0 észrevette levertségemet, s hogy kiemeljen abból, értésemre adta, hogy magamra hagyatva, minden tanács és példa nélkül, csodálkozik, hogy hajlamom ennyire is vezetett. Megismertette velem a költőiség mezejét, mint tarlót, s a képzelődés kincsét mint egy aranybányát, mely erekről erekre ki van merítve. Nem állítom, mondá, hogy a mélységben nem volna még nehány erecske a lángészeknek fen- hagyva ; hanem azt vájni kell hosszas munkával, s figyelmeztetem önt, hogy a természet és művészet legszorgalmasabb tanulmányozása után is, mi sincs bizonytalanabb és ritkább, mint a költői fáradság sikere. Ön nekem nagyszerű szolgálatot tesz, mondám én; hanem az én tévedésem kedves volt, s a gyógyszer szivrepesztő. — Tehát nekem a költőiség sok. Hanem ha e mód élhetni, s nagygyá lenni tiltva van, mi lesz belőlem ? Vallja meg ön, mond ö, kezeskedhetem-e biztosan önnek erkölcsiségeért ? Én kitártam előtte keblemet, nem hallgatva el gyermekségem vétségeit sem. Jól van, mond ö, még sincs elveszve semmi; hanem vizsgálja meg ön magát, érez-e elég erőt, szabadsága egy hangzik: Részint, a község temérdek adóssága, részint a nem csekély adó, s egyéb fizetések terheltetése végett kénytelenit- tetve érezvén, a községi elöljáróság egyetértésével elhatározni, miszerint e község a f. 15-iki egyháznapján tartani szokott istenitisztelet, keresztényi kötelességünk szerint, teljesítendő ugyan, de vendéges búcsút követni fent irt okoknál fogvást nem lehet; ugyanazért kéretik N. T. Plébános ur, szíveskedjék községe területén közzététetni, miszerintÓvakodjék mindenki felebarátját, eme költséges m e g e r ő 11 e t é s t ö 1 k é- mélni, s mindenki által a vendéges búcsút kikerülve szende érzelmeinél fogvást hon maradni kéretnek. Kelt K ... ön aug. 4. 1864. K.. János, biró. Más ily jeles irályú levelet is olvastam a napokban, de hosszú lévén, csak a kezdetét közlöm; — megjegyzendő, hogy a levélíró múlt századbeli egyéniség, s haragszik a jelenkori fiatal Borsosára, — a levél kezdete igy hangzik : „Vettem s nagyon megilletödve olvastam csupa merő ellenmondatokkal elzilált, tiszteletlenséggel forrongó, felfuvalkodás- sal szikrázó, nem csak leczkézö, de mint valami pimasz gemeinert, baka modorban megrovó ádáz democrata válaszát.“------- •—És m ost Isten önnel, szerkesztő ur, ha úgy tetszik, a viszonttalálko- zásig. *) Radó. *) Örömmel üdvözöljük, s még azon esetre is, ha Hevesi ur a hozzá épen nem méltó vánkosról fejét fölemelné, mit mi bizalommal reményiünk, szívesen veszszük és kérjük tudósításait. , S z e r k. C Z A. frészét feláldozni a Párisbani lakhatás előnye miatt? békében, nélkülözést nem ismerve, kényelmes helyzetben fog élni, hogy figyelemmel kisérhesse a nagy világot, s magának ízlést szerezhessen. Elfogadám a föltételeket s kevés nap múlva Ventaumont grófnő gyermekeinek nevelésével bízattam meg. A nevelés zsinórmértékéül d’Alambert szives volt tanácsokat adni: A házban, hova ön megy, mondá, a társalgás senkivel sem tanácsos, kerülje azt, mint szirtet. Ha valaki az ön állásának méltóságáról megfeledkeznék, ön ne feledkezzék meg soha, s éreztesse azt szerény rátartással. A tartózkodás, az udvariasság, tiszteletteljes arczkifejezés, ime ezek az ön állásának illemei. Emlékezzék meg, hogy gőggel lesz viszonya, azt sem megsérteni, sem hízelegni annak nem szabad. Keveset beszéljen, figyeljen mindenre. A szabályosság, a határozottság, igazság, s mind a gondolatok, mind a kifejezésekbeni természetesség ajobblelküek sajátja, s az ilyenek mindenhol szívesen fogadtatnak; a széplel- küek sorsa egészen más, ezek gyakran a siker által bűnhődnek. Az igazság az ön ajkain, legyen egy szabad, de szerény ember nyelve. Van az őszinteségnek egy bizonyos hangnyomata, mely soha nem sért. Óvakodjék a tréfától, s a mások tréfáira komoly hallgatással feleljen. Ha játékot kezdenek, mely mindenkivel közös, önnel nem közös az. — Ne czélozzon m indenben a túlfinom- ságra, mert ez oly czél, melyhez az ember igen gyakran nem juthat, és a kérkedésnél talán nincs nevetségesebb. Végre bevárva, mig a szokás önt megtanítja az akár közönséges, akár bivságos dolgokat kellemmel előadni; a beszélni szeretők seregének tegye meg azt az örömet, melyért hálásak is lesznek: hallgassa őket szívesen. — Önnek igaza van — mond Plémer — ezen d’Alembert jóérzésü ember volt. — Igen, felele Montalde, leczkéi haszontalanok voltak. Te
