Eger - hetilap, 1864

1864-06-02 / 22. szám

173

T Á R C Z A. ILányka én csak....

Lányka! én csak szemedet dicsérem,

Nem azért, oh nem, mert bájos éjszem,

De mert leghubb jó barátom nékem.

Ajkad pajkos sokszor, mint a gyermek,

Nem gondol rá, hogy mikor sebez meg,

De rám nézesz, s vége van sebemnek.

Látlak kétesen mosolygni gyakran,

S fáj nem tudnom, mi van a mosolyban? Egyet pillantsz — a titok kipattan.

Hátha látom homlokod redőit,

Már végem van, ez haragfelhő itt ;

De int a szem, — s él a remegő hit.

Megmegrettent olykor hideg a r c z o d, Megfagyott tán, mely előbb tavaszlott ?

De ő él, s elmondja édes harczod.

Fehér kebled úgy búvik előlem,

Mint fehér hold az úszó felhőben,

De ő rajtam — mindig égetőbben.

Kis kezecskéd? ah az oly irigyem,

Örökké üz : távol, távol innen,

A kedves szem ? azt mondja: ne higyem.

Lányka! hát én csak szemed dicsérem,

S benne helyzem legédesb reményem,

Mert szivedről csak ő beszél nékem.

Sas.

A kártya áldozata.

— Tán óhajtanád tudni, mint ismerkedtem meg először jegyesemmel ? — mondá egykor barátom, Carson György, kivel épen menyegzőjén találkozám. Az igaz, hogy már egy kissé régi dolog, de minthogy regényes és tragicus, tán érdekelni fog.

Nem sokkal azután, midőn az „aranyláz“ Kaliforniában kitört — folytatá barátom — mint magad is tudod, az elsők között voltam, kik a még akkor ismeretlen tartomány belsejébe merészkedtünk, azon reményben, hogy halomra gyUjthetjiik a kincset. Egy kiválogatott társaság kíséretében értem oda, s azonnal üregek után láttunk. Miután egy pontot kiválasztottunk, mely szép kilátással kecsegtetett, jó kedvvel fogtunk a munkához, és folytatók azt szakadatlanul egy hóig, mely alatt azon nem épen kellemes öntudatra jövénk, hogy : „nem mind arany, a mi fénylik,“ és hogy magában ez aranytartományban is van roppant tömeg föld, mely semmit sem tartalmaz abból, a mi fénylenék.

Habár szorgalmasan dolgoztunk, a nevezett időig nem tudtunk annyi aranyat összemosni, hogy belőle megélhettünk volna — utazási költségeinket nem is számítva oda — és igy bizony nem a legkellemesebb helyzetbe jutottunk. Az egyik állitá, hogy itt az arany, a másik, hogy amott, a harmadik, hogy sehol — vagy legalább oly mennyiségben nem, hogy megérdemelné a föl- ásási fáradságot. Arany volt itt csakugyan, — az kérdést sem szenvedett, — mert valamicskét csakugyan láttunk, de nem olyan darabokban, a milyenekről mi álmodoztunk, és habár mindnyájan meg voltunk győződve arról, hogy ha ez üregek úgy otthon lettek volna, és egy dollár elégséges leendett egy heti élelmezésre, fáradalmaink fejében tekintélyes összeget nyerhettünk volna; de igy minden reményünket elvesztők attól, hogy ez valaha Kaliforniában megtörténhessék.

Ha hitelt akartunk volna adni azon idegeneknek, kik tanyánkon esetleg megfordultak, úgy azon helyen kivtil, hol va- lánk, mindenütt nagy tömegekben lehete találni az aranyat; és miután mindegyikünk meg volt győződve a felől, hogy ö tudja, hol lehetne e helyeket föllelni, páronkint fölosztva magunkat, nekiindultunk e csodatartománynak. Kísérőm és én, miután nem repült a sült galamb tüstént a szájunkba, kétségbeesve válánk el, egyik erre, a másik amarra. Egy, vagy két napi keresgélés után szerencsés voltam oly helyre bocsátkozni le, mely a csillogó aranyat nem] megvetendő mennyiségben nyujtá; egy hétig egyedül dolgoztam — a mellett lőve mindig annyi vadat, mennyi éltem föntartására elegendő volt. Magános helyem mindamellett sem volt egyike a legkellemesebbeknek, főkép éjjel; és habár az aranyásás meglehetősen jövedelmezett, és már mintegy önkéntelenül hízelegni kezdék magamnak, hogy egykor meglehetős anyagi ellátású ember leszek, nem kevesebb bámulattal vizsgáltam, mint egykor Robinson Crusoe a „nyomokat a porban,“ azon ifjú, csinos kinézésű, fekete hajú és szemű, halvány arczu, lélek- teljes vonásu idegent, ki egy napon rejtekemnél egész váratlanul meglepett.

Gordon Henrik — mert igy hitták az idegent, Uj-Angliából jött ide, és pedig csak azért, hogy meggazdagodjék, az igazat megvallva, mint magát kifejezte, csak azért, hogy gyönyörű ifjú kedvesével egy rangra emelkedhessék, mert ennek kereskedői szellemű szülői oda nyilatkoztak, hogy leányukat egy, fölfogásuk szerint erre méltatlan egyénnek nem adják. Mintegy 24 éves lehetett, jó nevelést nyert, s érzelmeiben, magatartásában valóságos gentleman volt; minél többször láttam, annál jobban megkedveltem.

Gordon Henrik és én több hétig dolgoztunk együtt, mialatt majd egyikünk, majd másikunk gondoskodók a szükséges éle- lemszerekröl, miután a vad annyira elfogyott, hogy szerzése sok időt rabolt volna el tőlünk; s ez idő alatt még ragaszkodóbbá le- vék hozzá, s a legtöbben rokonszenvezék vele. — Lehetek-e valaha gazdag, s visszatérhetek-e hazámba ? — kérdé gyakran kétségbeeső hangon; — láthatom-e valaha kedves Fannymat, mint vele egyrangu? és vájjon olyan hű lesz-e hozzám, mint volt az egykori vándorhoz? Megígérte, hogy hű marad, — megígérte, hogy várakozik rám, évekig, ha szükséges. Tudom jól, hogy mennyire szeretett, mennyire utálta szülői önzésteljes érzését, de mikor oh! oly hosszú, oly nehéz a várakozás! s én itt oly szerencsétlen, oly nyomorult vagyok! Ez erős munka nem ily gyenge testszervü embernek való, mint én vagyok ; eszembe jut néha azon fájó gondolat, hogy itt Kaliforniában fog sírom fölé domborulni a föld, hogy idegenek közt fogom kiadni utolsó lehelletemet, távol attól, kiért idejöttem----Bátorságot igyekeztem belé

ö

nteni, a mennyire tehetségemben állott, s kértem, hogy ne essék kétségbe. Emlitém neki, hogy kitűnő helyet választottunk, és ha soká tart is az, mig az ember az aranyásásból meggazdagod- hatik, mégis úgy vélekedem, hogy rövid idő alatt félretehetünk oly kis tökét, hogy valami üzlet kezdéséhez foghasson, mi által gyorsabban, könnyebben, természeti alkatának megfelelőbben szerezhetne pénzt; és miután sokan igen hamar nagy gazdagságra tettek szert, nem tudnám elgondolni, miért ne tartozhatnék ö is ezek közé ? ..

Az Uregekbeni kemény munka, a szabad ég alatti tartózkodás, különösen szél és zivatarkor, vagy a forróság és köd hirtelen változása nem neki valók voltak. Napról napra halványabb szint öltött és gyengélkedőbb lett, mig végre egészen lebetegedve, föl kelle hagynia a munkával. Apolám, a hogy tudtam; és már annyira fölüdült, hogy az üreget elhagyni igen, de újra