Eger - hetilap, 1864
1864-03-31 / 13. szám
i — 101 — 4 T Á R C Z A. A Niagaránál. „Ez hát a Niagara?“ kiáltá egy türelmetlen franczia, ki utitársával, egy törzsökös némettel, a vízesések legnevezetesbi- kéhez közel állott. „Lelkemre! az ember itt csak zúgást és morajt hall, s mitsem lát egyebet tajték, vízpor és ködnél, mely arczát befecskendezi és ruháját keresztüláztatja. „E vízport először ismerni kell megtanulniok,“ viszonzá a kalauz háboritlanul, „mert az a zuhatag büszkesége. Csendes időben gyakran ötszáz sőt ezer lábnyi oszloppá tornyosul s ilyenkor a ködoszlop már Torontótól látható, mely ide körülbelöl huszonkét órányira fekszik.“ „Az volt tehát ama különös ködoszlop, mely idejöttömben annyira elfoglalá elmémet ?“ jegyzé meg a német. „Feltűnt nekem, mivel a láthatár egyebütt tökéletesen tiszta volt.“ „S ha igen magasra száll,“ mondá a kalauz, „akkor esőt jelent.“ „E zuhatag,“ szóla a franczia, „egy hazámfiától, Hennepin atyától fedeztetett föl 1678-ban.“ A franczia ezt ama bizonyos büszkeséggel mondá, melyet a francziák, hazafiaikról lévén szó, nyilvánítani szoktak.“ „Ha nem csalatkozom,“ válaszolt a német nyugodtan, „e zuhatag már 63 évvel azelőtt találtatott föl egy Champlain nevű angoltól, ki a tizenhetedik század elején Canada kormányzója volt. Hennepin atya pusztán egy beszédes utleiró volt, ki fecsegésével bátran odaállitható korunk bármely utköltöje oldalához.“ A franczia merően nézett a németre, mig az amerikai ettől kérdezé: talán a cambridgei vagy oxfordi oskolában tanult, hogy oly pontosan tud mindent ? „Mi németek rendesen jó földismerők vagyunk“, feleié ez odavetöleg. „De nézze csak, látja — szakitá félbe beszédét s fölfelé mutatott, hol a viz lebegő poraiból épen most bontakozott elő egy szivárvány, mely perczröl perezre tarkább szint öltött magára. „Ottfennebb ismét egy másik“; kiáltá a franczia, „ez rendkívül festői!“ „Olykor tizet tizenkettőt is láthatni, s néha egészen gyürü- alakuak“, mondá a kalauz. De hogy e látványt élvezzék, naplemente előtt kell ide jőniök. Azonban álljunk meg, amott jő a kis gőzös, a melyre ülni fogunk, hogy az esést minél közelebbről szemlélhessük. Ott fogják még csak megtanulni, mi az a porköd. Gyorsan, urak, gyorsan a hajó csak hat perczig marad a partnál ?“ Erre a parthoz siettek, s a kis csinos gőzösre szálltak. A kalauz egy pillanatra eltűnt a szobába, s nemsokára három vízmentes ruhát hozott elő. „Itt van két földszurokkal bevont vászonkabát, két nadrág és csuklya ugyanazon kelméből. Sebesen öltsék föl urak, mert különben három perez alatt csontig át lesznek ázva.“ 0 maga jó példával ment elő, s nemsokára mind a hárman úgy álltak elő ruháikban, mint az eszkimók; a német és franczia jót nevettek mostani kinézésükön, főleg mivel a kis németnek mindene egy röffel hosszabb és bővebb volt. De az is sok időbe került, mig a csuklyát fejére tehette, mely egész arczát el- boritá, s szemeinél két. bagolyszem nagyságú üveg volt, de ezek rá nézve nagyon távolra állottak egymástól, úgy hogy csak az egyiken kacsintgathatott ki; azonban mindez csak emelé vidámságát. Utánuk még tizenöt vagy húsz személy jött, kiknek ugyanazon ruhába kelle öltözniük, valamint a legénység is ez öltönyben volt; ez meglevén, a gőzös a porló ködtömegbe tűnt el. De ki írja le e bár oly rövid utazást! A hajó teljesen el volt borítva a fecskendező s permetezve porzó ködoszlopoktól melyek olykor oly sürtiek voltak, hogy öt lábnyira sem lehetett látni, sőt a kis gözös födélzete is el volt borítva úgy, hogy alig láthatta az ember a mellette állót. A franczia közel húzódott a némethez s kiáltá: „Mi most nem a viz felett, hanem a viz közepén, viz alatt utazunk, jobbra balra, elöl hátul csak viz, s csupán annyi légünk van, a mennyi szükséges, hogy meg ne fuljunk.“ Egyszerre a gőzös elkezdett bintálózni. Közelebb jöttek a zuhataghoz, hol a tajtékzó habok, mint ezer meg ezer kígyó, sziszegtek, s ölnyire tornyosultak föl, s a hajót mint valami dióhéjat fölforditák. Itt a viz rohamának zúgása siketitö volt, s rémesen vegyült a kéklö habok sziszegő morajához ugyannyira, hogy alig nehány perez eltelte után mindenki el volt kábulva, s mivel végre se láttak, se hallottak többé, ösztönszerüleg nyúlt kiki a kötelek vagy a hajó valamely részéhez, hogy el ne essék. Végre a kapitány megfordittatá a hajót. A hajó ingása mérsékeltebb, a vízpor ritkább lön, most már az esés hátul volt, s nemsokára ismét magukhoz jöttek. „Az első, „mond a franczia“, a ki e hullámzivatar és tajtékárba mert jöni, csakugyan nagy bátorsággal bírhatott.“ „Vagy valami számítás lehetett a fejében,“ válaszolá a német, „talán épen ezen kis gözös kiállítása, a melyen most megyünk.“ „Lehetséges,“ vélekedők a franczia-, „a mit mi francziák lel- kesültség, s ti németek a kutatás ösztönéből tesztek, azt az amerikaiak számításból teszik, s ezért hamarább czélt érnek. De mondja csak, folytatá tovább, mit is láttunk tulajdonképen e zűrzavarban? Nekem úgy tetszik, mintha épen mitsem láttam volna.“ „Valóban,“ feleié a német, „benn kell lennünk ezen köd és árforgatagban, hogy érezbessük azon benyomást, mit az emberre tesz, s mii a világon misem okoz más. A Cuaribdis ehez képest nem egyéb zivatarnál egy pohár vízben. Itt lehet érezni a természet hatalmas erejét, s az emberi lény kicsinységét, melynek ér- zékei, ilyesmit el nem viselhetnek, s ki mégis elég vakmerő, nehány perezre belemenni.“ „Urak,“ szólt a kalauz, „a buváröltönyt ismét letehetik, a ködoszlop mögöttünk van.“ „így tehát ismét tisztességesen fogunk kinézni,“ vélé a franczia. „Igen, de nem sokáig,“ válaszolá az első, „mert ha a cana- dai partot elértük, a vizkárpit mögé kell mennünk, s itt még nedvesebbek leszünk, mint amott! A hajó a canadai part felé tartott, hol ismét újabb utasok vártak. A legtöbben azok közül, kik ezen útban részt vettek, partra szálltak, hogy Cliftonhauseban, a Niagara melletti nagy vendéglőben, kipihenjék magukat. A franczia és német azonban a kalauzzal tovább haladt a parton a zuhatag felé; az ut merő ösz- szehányt kőromok között vezetett egy kis halomhoz, melyen egy kunyhó állott. Ott ismét buváröltönyt kelle egy fél dollárért bérleni, mire a sziklafalak s meredek, nedves falépcsőkön leereszkedtek a mélységbe a zúgó vízesés medenezéjeig. Ott a folyam úgy látszik, mintha leirhatlan óriáskint az utazókra akarna lerohanni, azonban az utazó megkerüli az ivet, melyet az esésében alkot, oldalra tér, s nehány lépés után az iv alatt áll. „Most a vizkárpit mögött vagyunk“, mondá az amerikai, s mindkét utazó némán állott meg. A látvány rendkívüli volt. Roppant vizsugár lövelte fölöttük perczenkint ezerötszáz millió köblábnyi tartalmát több millió mázsa erővel, s legalább har- mincz láb vastagságban. Szóbeli közlekedésre e mennydörgő zúgásban gondolni sem lehetett, azonban a két utazó, kik csak úgy véletlenül akadtak össze, megrendülve szoritá meg egymás ke
