Eger - hetilap, 1863
1863-07-02 / 1. szám
A bécsi az. István-templom alatti sírboltok. Már néhány évvel ezelőtt igen nehéz volt, engedélyt kapni e katakombák meglátogathatására, most pedig idegenekre nézve csaknem teljes lehetlenné vált az. Midőn e sorok Írójának többek társaságában sikerült, e szomorú helyre bejutni, egy fáklyavivő férfi szolgált vezetőül, egy másik pedig a bejáratnál várakozott, hogy szükség esetében segélyünkre siethessen. Társaságunk csak nehány tagból állt, kik közt egy nő is volt, kit ismételt intések sem voltak képesek visszatartóztatni, hogy velünk ne tartson. Mindnyájan olvastuk azon munkát, melyet kevéssel előbb egy angol nő bocsátott közre, ki a borzalomé helyét meglátogatván,azt élénk tollal leírta ; de bármily megrenditöleg hatott is e rajz az olvasó kedélyére, a valóság messze túlszárnyalta azt borzalmasságában. A képzelemnek sohasem sikerült még, e helyen a valóságot elérni ; a mit itt a szem lát, azt toll híven le nem Írhatja. Tudva van, hogy Bécset igen makacs s pusztításaiban tel- betlen döghalál látogatta meg ; e rémkorszakból származnak az itt roppant halmokban látható embercsontok, melyeket akkoriban e sírboltokba inkább csak lehánytak, mint gondosan elhelyeztek. E földalatti építmény három emeletből áll, s mindegyik az enyészet gyászos emlékeivel van tele. A legalsó katakombába le- szállni nem lehet, ily vállalat fölötte veszélyes volna ; mi is csak a második osztályba juthatánk le, nem csekély nehézségekkel küzdve. Ily nehézséget képezett többek közt a csontok nagy tömege, melyek összevisszahányva feküsznek egymáson. A levegő iszapszaggal terhelt, nyomasztó pinczelégböl állt. Némely csontokon, különösen olyanokon, melyek némi légfolyamnak voltak kitéve, a húst mumiaszerüleg megszáradva találtuk; ezek tesznek a nézőre legborzasztóbb benyomást, mert az ily csontvázak, fáklyavilágnál szemlélve, mintegy élni, s kiaszott vonásaikkal a néző felé hajlongni látszanak. Vezetőnk egy négyszögli oszlop mellé vonta magát, mely fölött durván kifaragott feszület áll ; s mialatt figyelmünket e régi faragványra fölhitta, azon sajátságos ravaszsággal élt, hogy fáklyájával hirtelen az oszlop aljára világított, hol közvetlen közelünkben egy ijesztő csontvázat pillantottunk meg, vállaira omló vendéghajával s fekete bársonyköpenyben, melyen az aranyhim- zet itt-ott még látható volt. Ez alak, mely a többitöl egészen elkülönítve, az oszlophoz támaszkodva áll, a „szép ember“, vagy mint vezetünk nevezte, a „kamarás" volt. E férfiúnak életében igen magasnak kellett lenni, mert alakja, bár össze volt ros- kadva, fölülhaladta vezetőnket, kit pedig szintén a magasterme- tüek közé lehet sorozni. Feje a mellére csüngött, mintha szemét bántaná a fáklyafény; karjai, mint a nagyon elfáradt emberé, levoltak eresztve. A társaságunkban levő hölgy azon óhajtását fejezte ki, hogy szeretne a csontváz köpenyéből egy darabkát magával vinni; de vezetőnk kinyilatkoztatta, hogy ilyesmibe beleegyeznie nem szabad. Egy angol hölgy, úgymond, észrevétlenül lehúzta a „szép ember" egyik keztyüjét, de a kimenetnél elvettek tőle. A mint e múmiáról szemünket elfordítva föltekintettünk, még megrenditöbb látvány vonta magára figyelmünket. Egy boltozat fala, tán az ott egymásra hányt halottak súlya alatt, meg volt repedve, s egy rakás csontváz, a repedésből kilóggva, úgy tűnt fel, mintha a holtak egész serege fölülről mohón ránk akarna rohanni. Legijesztőbb volt egy kar, mely a nyílásból kinyúlt, mintha hajunkat készülne megragadni. A fáklyával átellenes fal mellett egy kendőkbe burkolt csontváz állt olyformán, mint az előbb leirt múmia; mivel azonban alakja el volt takarva, külsejéről biztosan bem Ítélhettünk; úgy tűnt fel, mint egy öreg, meggörnyedt nő, ki mankóira támaszkodva, épen odább vánszorogni készül. Ennek lábainál egy másik csontváz oly helyzetben feküdt, mintha haragosan s meglepetve azt akarná tőlünk kérdezni : „Mit kerestek itt, miért háborgatjátok a halottakat ?“ Egy boltozatban számos, még szét nem esett koporsó is volt, melyeken itt-ott czime- rek és jelmezek voltak láthatók. Társaim egyike, a vezető komoly figyelmeztetése daczára, egy sötét folyosó felé tartott ; de alig hogy nehány lépést tett, lába alatt a talaj inogni kezdett, mire ő egyet kiáltva visszaug- rott. Egy kő elvált a többitől, s tompa morajjal az alsó boltozatba gördült. Ha e vakmerőnek még jókor visszaugraui nem sikerül, okvetlenül a mélységben lelte volna sírját, mert a legalsó katakombába, mely el van falazva, lejutni teljes lehetlen. Az egész társaság rémülve hallgatta vezetőnk szavait, ki a szerencsésen elhárított veszélyt egész borzasztóságában tüntette föl. Az sem a legkellemesb helyzet, midőn a fáklya világát a légliu- zam kioltja s az ember sötétben marad; hogy azonban ily esetben szerencsétlenségek ne történjenek, arról gondoskodva van, mert a másik vezető a bejáratnál áll, s ha kiáltást hall, azonnal ott terem égő fáklyájával. Egy órát töltöttünk a halál e rémes országában, de ekkor már nagyon is éreztük, hogy friss légre s napvilágra van szükségünk. Búcsút vettünk tehát a korábbi századok ez ijesztő maradványaitól, s visszatértünk oda, hol az élőknek helye van. Hogy mily különösen éreztem magamat, midőn a komor vándorlás után ismét megpillantottam a napvilágot, azt, mivel toliamat elégtelennek tartom, leírni meg sem kísérlem. S. Alvás és álom. Jöj ó édes álom, enyliadó szál nyiddal Fedd be nyugalomra vágyó fáradt testünk ! Míg az élet nagy pályafutása a születéssel kezdődik s a halállal végződik, ugyanannak kis pályafutása az ébrenlét s alvás, vagy más szavakkal, a tevékenység s nyugalom közötti folytonos váltakozásban áll. A nap fáradalmai, többé kevésbbé fárasztó s kimerítő testi vagy szellemi munkák után, midőn a folytonos anyagváltoztatás miatti veszteség a vett táplálék által kár- pótoltatik, különösen estefelé mindinkább beáll a nyugalom s enyhe felüdülés utáni vágy. Ezen középállapotban, mely álmosságnak neveztetik, a tagok ellankadnak, a gondolatmenet lanyhább lesz, az érzékszervek erélye megcsökken, már csak egyes árnyképek vonulnak el a szendergő lelke előtt, inig végre mély álomba merül. Az alvás természetszerű legsikeresebb feliiditöje a szervezetnek; élvek s örömek csak futólagos, gyenge üdülést nyújthatnak az embernek a végbevitt munka után. Az alvás legsürgetőbb szükség minden szerves lénynél, s gyakran oly hatalmassá válik, hogy a legizgatottabb, legkétségbeesettebb kedélyhangnlatu embernél is kivívja jogát ; igy a katona a földön végig nyújtózva alszik, mitsern törődve azzal, hogy a legközelebbi reggel véres csatában egy golyó véget vethet életének; az alvás, legalább egy pár órára, erőt vesz a legnagyobb kedély- s lélek- betegeken ; sőt még a halálra Ítélt is, a kivégeztetése előtti éjen gyakran ledől ágyára s alszik. Az alvás legalkalmasabb felüditö eszköze az ellankadt, elfáradt testnek ; ez az erőt, mely az ébrenlétben a bel- s kiilérzé- kek szünetnélküli foglalatoskodása s az izmok tevékenysége által felhasználtatott, visszaszerzi, azért érzünk magunkban mindenkor a több órai alvás után uj életet, s azért senki sem nélkülözheti az alvás bizonyos mennyiségét, egészsége veszélyeztetése nélkül. TÁRC Z A.
