Emődi András (szerk.): Az Érmelléki Református Egyházmegye történeti névtára 1849-ig - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 25. (Debrecen, 2022)
Lelkészeink exmissziója (kibocsátása), ordinációja (szentelése)
A „folyamatos lelkésznévsor” időszakában (a 18. század elejétől 1849-ig) további két olyan eklézsia volt a traktusban ahová illendő volt nyugati egyetemen pallérozott if)ú papot hívni, Margittá és Hegyközszentimre. A diószegivel összemérhető, nagy jövedelmet biztosító margittai és szentimrei eklézsiák lelkészeinek háromnegyede volt akadémita. Álmosd, Keserű, Szalacs és Székelyhíd lelkészeinek több mint 60 %-a, Bagamér, Bályok, Gálospetri, Köbölkút, Léta, Micske, Mihályfalva, Pocsaj, Semjén, Széplak, Vértes lelkészeinek mintegy fele, Ottomány papjainak 45 %-a, Albis, Asszonyvására, Bogyoszló, Félegyháza, Kóly, Szentmiklós és Tarcsa lelkészeinek harmada, Adony, Csokaly, Kiskereki, Kokad, Olaszi, Poklostelek, Tóti papjainak mintegy negyede volt akadémita. Mivel döntő többségük mindvégig ebben a traktusban teljesített szolgálatot, így életkoruk előre haladtával (esetleg egy fegyelmi ügy okozta állásvesztést követően) előbb utóbb „gyengébb” eklézsiákba is kerülhettek. Akadémita lelkészből így jutott a szűk másfél évszázad alatt 36 lelkészt elfogyasztó érábrányi, a 32 papot felsorakoztató monospetri, de az anyagilag igen gyenge lábakon álló apátkeresztúri, szentjobbi és vedresábrányi eklézsiáknak is. Vajda 1737—1849 között szolgált 11 lelkészéből csak ketten tanultak külföldön is, körülményei ennél talán többre predesztinálták. Lelkészeink exmissziója (kibocsátása), ordinációja (szentelése) A lelkészek ordinációja/szentelése/felavatása és eklézsiákba bocsátása a püspök jelenlétében zajlott és a kerületi zsinatok feladata volt mindaddig, míg 1715-ben az országos törvények megtiltották a zsinatok tartását és minden lehetséges módon akadályozták a traktusok és a kerület kapcsolattartását.102 Ettől kezdve e feladat kényszerűségből a traktusokra hárult. A kollégiumi testimoniálissal rendelkező lelkészjelölteket az esperes és az egyházmegyei tanácsbírák jelenlétében vizsgálták elhivatottságuk és alkalmasságuk tekintetéből, majd exmittálták, azaz kibocsátották egy egyházközségbe (fakultáció/vocabilitási cenzúra és exmisszió/exmiss^ionális cenzúra).103 Az exmisszió joga amúgy is a traktusoké volt, ám az aktus súlya a körülmények okán 1715 után jelentősen felértékelődött, tulajdonképpen az ordinációt, a lelkészek szentelését „helyettesítette” mindaddig, míg az illető lelkésznek lehetősége nem nyílt valódi, a püspök jelenlétében zajló ordináción részt venni. Feltételezzük, hogy az 1715 utáni négy-öt évtized során számos lelkész soha sem részesült „igazi”, püspöki kézrátételes szentelésben. A fentiek okán, a magunk rendjén az exmissziót a traktus keretein belül megvalósuló ordinációnak/„szentelésnek” neveztük el (adatbázisunkban: ord. tract.), megkülönböztetve a szabályos, a püspök jelenlétében történő szente102 Tóth 1894.1./97. 103 Vö. Barcsa 1908. II./132—133.-66-
