Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Heves-Nagykunsági Egyházmegye

cg HEVES-NAGYKUNSÁGI EGYHÁZMEGYE so

is kiállottam, újszövetségi exegesisből is anélkül, hogy maga az Újszövetség a legtávolabbról is érintette volna szívemet vagy erről valaki egy szót is szólott volna nekem. Voltaképen csak a volt Felsőbb Tanulók Olvasó-Egylete, most Egyetemi Kör könyvtárában éltem, ahol olvasni vágyó diáktársak épen nem zavartak, úgyhogy sokkal megnyugtatóbb módon vizsgázhattam volna e könyvtár anyagából és az Olvasó-egylet történetéből, melyhez a kiírt pályázat szerint szorgalmasan gyűjtöttem az adatokat, de a zavaros idők elütöttek a mű elkészítésétől. Ha emberek nem is, de Isten, e könyvtár által szólott hozzám és ha teológiai látköröm szélesbítése vagy tudatosítása helyett csupán magyar köz- s irodalomtörténeti téren, mégis ezáltal vont el az akkori zavaros idők sok züllesztő-bomlasztó tényének sodrától. Még héber-órán is a Kisfaludytársaság Évlapjait, a régi Athenaeumot vagy a Pesti Divatlapot olvasgattam titkon, de Herczeget, Eötvöst, Jókait, Vadnayt, Bársonyt is s mindent, ami elém került, mint vaskos kivonat-gyűjteményem máig mutatja. Ám Isten továbbra is vezérelt! 1919. nyarán, mikor úgy összehúzódtak az emberek, mint viharban a nyáj, mikor Mezőtúr is katonai harctér lett, Isten Csomasz Dezső túri első lelkésszel hozott össze. Széles látkörü, nagyon müveit olvasott ember volt, sűrűn bejártam hozzá a lelkészi irodába s olyankor mindig afelől faggatott: mit olvasok, mivel töltöm az időt. És élete java korában kisegítő lelkészi szolgálatomat sohasem igényelte, ellenben szívesen tanácsolt jövendőm felől, míglen egyszer öntudatlanul is egy könyvet nyújtott át nekem: ezt olvassa Druszám! Ilyet vagy ennél különbet sehol sem írtak még a világon! Köszönettel átvettem a könyvet, haza vittem s szokásom szerint kivonatolva írásban, mohón kezdtem olvasni. Ravasz László Homiletikája volt a könyv. Eladdig ez a könyv volt rám legnagyobb hatással. Egyenesen átütő erővel, döntőleg hatott rám. Mikor végigolvastam, megérlelődött bennem a gondolat: mégis csak a lelkészi pályán maradok! Épen azért alapjában e műnek köszönhetek legtöbbet, mert akkori hatását ma sem bántam meg!

Mikor 1919. őszén az akkori nehéz viszonyok között visszavergődtem Debrecenbe, egészen más szemmel láttam a világot. Ma már nem tudom, hogyan, de Renan, Baur F. K., Luthard, Schwarz, Boutroux: Tudomány s vallás, Makkai: A hit problémája, Payet, Pascal s más ilyesmi került a kezembe, ezeket olvasgattam, s azután sokkal öntudatosabban prédikáltam legációimban, mert a mechanikusan beelmézett prédikációkon kívül valami mégis ködlött előttem. Élő hitet ugyan még mindig nem nyertem, sőt bizonyos racionalizmus mindmáig elkísért, olvasmányaim nyomán másként nem is történhetett, annyi azonban bizonyos, hogy a világháború végeztével s vele a katonaság veszedelmének eltűntével, nem hagytam el a teológiai tanszéket, mint 1917-ben velem együtt indult társaim 70 %-a (köztük kebelbarátom Barna György is). Később Pap Kálmánnal, akkori püspöki káplánnal jutottam ismeretségbe (utóbb Mándok korán elhunyt lelkésze), aki Prohászka műveire hívta fel figyelmemet s a Mustármagra, valamint egyéb traktátusokra.

300