Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Heves-Nagykunsági Egyházmegye

os HEVES-NAGYKUNSÁGI EGYHÁZMEGYE so

Azonban mindez nem akadályozta meg, hogy az egyre nyomasztóbb kollégiumi ellátási zavarok elől, a virágkorát akkor élt anomáliát, az exmissiot vegyem igénybe, társaim biztatására s így 1920. nyarán egy évre, épen az utolsó, teológiai negyedik évemre Mezőtúrra exmittáltattam káplánnak. Tájékozatlan s tanácstalan könnyelműség volt ez tőlem, mert annak ugyan nem sok kárát vallottam, hogy a debreceni Kollégium helyett Mezőtúron, a gimnázium intemátusának felügyelőjeként töltöttem el főiskolás negyedik évemet, azonban így eltűntem a kollégiumi vezetők elől s ezért nem választottak meg az abszolutórium után kollégiumi szeniornak, mint utóbb megtudtam, következőleg ezért nem kerültem ki külföldre sem, ami pedig életemnek valószínűleg egészen más irányt szabott volna. Isten azonban újra gondoskodott a veszteség pótlásáról. A kolloquiumokra s a kápláni vizsgára szorgalmasan készülhettem s azokat fényesen ki is állottam, de ami még több, ugyancsak Csomasz Dezső ajánlatára, ekkoriban találkoztam Kecskeméty stb.: A mi vallásunk c. művel s Fosdick Mesterjellemével, melyek teológiai fejlődésemre újból elhatározó befolyást gyakoroltak. Továbbá a túri internátusbán már tanárszámba mentem, kitűnő ellátásban részesültem, ami szervezetem megerősödését segítette elő s a többi felügyelő tanárokkal egy asztalnál sok beszélgetés s viták közben szellemem is sokat csiszolódott, végül a lelkészek szívességből történt sok szószéki kisegítése is nem maradt haszontalanul. Apámnak, ki egyre jobban közeledett halála felé, fogalma sem volt helyzetemről, nem is érdeklődött viszonyaim iránt, nem is nála, de az internátusbán laktam, tőle való függetlenségemet régtől meg is szoktam s még én segítettem exmissziómmal rajta, mert így pénzébe sem került ez az évem, hogy pedig lelkiekben sem okoztam neki aggodalmakat, ez csak Isten áldásának tulajdonítható.

Segéd-lelkészi pályám. Persze atyai tanácsolásra csak szükségem lett volna. Elsőben is a mélyebb hitélet felé hiányoltam az útmutató kezet. De hirtelen önállósulásomnak s főként annak, hogy voltakép mindeddig csak magam neveltem magam, abban is mutatkozott a hátránya, hogy sok olvasottságom révén, melyek egyrésze megemésztetlenül is maradt nálam, modorom, bizonyos tekintetben túlméretezetté vált s személyem iránt nem teremtett osztatlan szimpátiát túri körökben. Lehet, hogy ebből valamit meg is éreztem vagy, mint később láttam, újból felületes elhatározásra jutottam akkor, amidőn a túri intemátus egyik tiszakürti illetőségű diákjának puszta ajánlatára, kápláni vizsgám után a tiszakürti lelkésznél ajánlkoztam be káplánnak, aki kapva-kapott az alkalmon s 1921. októberében megérkeztem Tiszakürtre káplánnak. Egyszerre kint állottam az élet nyílt tengerén, nagy tétova bizonytalanságban emlékeztem a prédikációkat, mert minden templomi szolgálat legott a nyakamba szakadt. Régtől belém ágyazott, nagy tekintély tiszteletem s visszahúzódó természetem azonban, főnököm előtt nagy becsületet szerzett számomra, kivált, hogy a fizetés felől nem is gondoltam, hogy érdeklődnöm is lehet, a faluba szerte sem csatangoltam, hanem

301