Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
/ cs BEREGI EGYHÁZMEGYE so adott. Bennünk és körülöttünk minden Isten nagy szerelmét visszhangozta. Az erdő olyan volt nekünk, mint a templom, amely a mienk. Ez nem a Zselénszki grófé, mondogattuk, itt nekünk süt a nap, nekünk dalol a madár. Ozondús levegője a mi szívünké, hogy legyen egészséges és erős. Kell-e nekünk több szeretet, mint amivel Isten kegyelme körülvesz itt. Pedig volt elég bajunk. A fiatalság különösen nagyon züllött és tiszteletlen volt a papnak egy szemernyi tekintélye sem volt előttük. Ha este végigmentünk a falun, itt is ott is láttuk, hogy a fiatalok egymást pirulás nélkül, szemérmetlenül fogdosták. Amikor megszólítottam egy legényt: édes fiam a papodnak és papnédnak nem tudsz köszönni? Félvállról csapta vissza: köszönjön maga, mi tartjuk. Tehát köszöntünk, mindenkinek, jó előre, messziről, hogy meg ne tudjon előzni és ne szégyenkezzünk. Nem tudtuk elítélni a züllöttséget és más bűnüket sem, hiszen még tele volt a levegő annak az élénk emlékével, hogy fiatal és könnyelmű pap elődöm orgiákat rendezett és rosszhírű házzá tette a papi házat. Kitől tanulhatott volna hát ez a fiatalság?! De imádkozni annál többet tudtunk értük. Alig melegedtünk meg, máris csináltunk vasárnapi-iskolát, bibliaköröket, külön az ifjúságnak, külön a felnőtteknek. A gyermekeket és lányokat a feleségem vezette. Nehány kivált, komolyabban gondolkozó fiatalemberrel én foglalkoztam. Minden héten rendeztünk vallásos estélyt, a tanítóval énekkart létesítettünk és hűségesen látogattuk a családokat. A templom hetenként megtelt és a vadság is csappant. Az evangelizációnak csakhamar kézzelfogható jelei mutatkoztak. Kezdett tisztább, egészségesebb erkölcsi felfogás kialakulni. Ezzel párhuzamosan mindennel elhalmoztak. Hoztak csirkét, tejet, tejfelt, vászonneműeket, napraforgóolaját, lisztet, kukoricát. Az ajándékozók arcán ott sugárzott a hála, a Krisztusért. A szektavezetők, akik Patakra is kiterjesztették csápjaikat, elmaradoztak. 1921. szeptember 19-én imádságos és szerelmes életünknek drága gyümölcsét is megadta Isten. Megszületett a mi kis Mária-Beánk. Szegény feleségem azonban gyermekágyi lázt kapott, jóllehet a beregszászi kórház szülészeti osztályán várta be a nagy eseményt. Aggodalmas, nehéz napok következtek reánk. Feleségem majdnem két hónapig a kórházban feküdt. A szülésznő fürdetés közben a kislányunkat inficiálta és őt is meg kellett operálni. Egyik ágyban a hosszan haldokló feleség, másik ágyban a haldokló gyermek feküdt. De Isten akkor is küldött vigaszt és segítséget. Amikor én a betegápolásban kimerültem, dr. Füzesséry Gézáné váltott fel, akit a Krisztus tett feleségem számára a testvérnél hűségesebb baráttá. Egy szép napon aztán elvonult a félelmetes felhő, eljött a szabadítás és kiderült az ég. A feleségem is, a gyermekem is egészségesen tértek haza Patakra. De megmaradt a nagy kórházi számla és elfogyott a Magyarországról magammal hozott kis pénzem is. Most már kénytelen voltam megkérdezni a presbitériumot, hogy mivel eddig az egyháztól semmi fizetést nem kaptam még, mi is az én fizetésem tulajdonképpen. Az egyik presbiter aztán, akinek most már segédlelkész a fia, bizonyos restelkedéssel, de őszintén kijelentette, hogy semmi, „mi azt hittük, 73
