Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
es BEREGI EGYHÁZMEGYE tö kormányzat tendenciózus munkája is fogékony talajra talált a bomlasztásában. Mindjárt bemenetelemkor egyik meglepetés a másik után ért. Megtáviratoztam, hogy pontosan mikor érkezem, az állomáson azonban senki sem várt. Megkérdeztem hát, hol lakik a kurátor. Az állomással szemben volt egy már majdnem betetőzött szalmakazal, oda mutattak: „ott van a kazal tetején”. A szalmakazal alól felköszöntem: adjon Isten jó napot, jó munkát kurátor úr! Adjon isten magának is, fogadta. Hát kedves kurátor úr, kezdtem a beszélgetést: én lennék a feketepataki új lelkész, megtáviratoztam, hogy jövök. A táviratomat nem kapta meg? Meg biz én, válaszolt, de ebben a nagy munkaidőben nincs ideje az embernek pap után járni. Pedig már ha egyszer lelki vezért hívtak maguknak, hát mégis csak úgy illett volna, hogy várják. Na de így is jó. De nem szállana le arról a kazalról? Hát nem biz én, amíg be nem fejeztem, felelte. Megállt egy pillanatra, rátámaszkodott a villára, aztán tempósan, minden szót meggondolva adta ki az utasítást.: „Hát menjen be a faluba, és mondja meg az egyházfinak, hogy a „kulátor úr” azt parancsolja, hogy hajtson szekereket azonnal, akkorra én is ott leszek, a többit eligazítom.” Aztán rakta tovább a kazlat. Mit volt mit tennem, bementem a faluba, kerestem az egyházfit. Keresés közben éppen a parókia szomszéddal: Jana Andrással találkoztam, aki amikor meghallotta, hogy a „kulátor úr” miképpen rendelkezett, megcsóválta a fejét, nagy szívességgel a házába invitált és azután intézkedett, összehívta az otthonlevő szekereseket, hírül adta a szomszédasszonyoknak, hogy megérkeztek az új papék, s azok ha nem is ünneplő ruhában, azonnal jöttek ki a vonathoz ismerkedni. Estére bent volt a feleségem is, meg a bútor is. A parókián másik meglepetés ért. Nem volt semmi sem kitakarítva. Úgy volt minden, ahogy az elődöm hagyta. Papiros, piszok, szalma, pókháló, szerteszét. A falakban olyan patkánylukak voltak, hogy átmászhatott rajta a macska. Eszembe jutott, hogy azzal biztattam a feleségemet mielőtt elvettem: „Feketepatakra megyek, de ha Te is velem jössz, rózsapatak lesz belőle”, és befelé szomorkodva gondoltam rá, ebből ugyan nem lesz soha rózsapatak. Jana szomszédék felajánlották, menjünk át hozzájuk és maradjunk náluk, amíg rendbe hozzák a házat, de amikor megtudtuk, hogy 1 szobában 8-an alusznak, mégis jobbnak tartottuk, hogy meghúzzuk magunkat a parókiának egy kis szobájában. Fáradtak voltunk, hamar elnyomott az álom. Reggel, amikor öltözködni akartunk, a harisnyánkat nem találtuk sehol. Összenéztünk. Az ajtó be volt zárva. Mégis ki vihette el. Egy kis terepszemle után az egyik harisnya csücskét a patkánylukból láttuk kikandikálni, a többit jól behúzták a patkányok. Ezután mégis kénytelenek voltunk igénybe venni a Janáék szíves vendéglátását. A feleségemnek is eszébe jutott: „a rózsapatakhoz kevés a hit és kevés a remény, na de csak a szeretet maradjon meg és mégis jó lesz minden.” A kedves vezérigéje ugyanis az I. Kor. 13. rész volt. A szeretetet pedig megőrizte Isten, itt már tudtunk együtt egy célért, egy akarattal imádkozni és dolgozni. Még álmodni sem tudtam olyan boldogságról, amilyet itt, minden anyagi nehézség között Isten 72
