Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Beregi Egyházmegye

cg BEREGI EGYHÁZMEGYE so

vigye magával a közelismerésnek s ebben az én szeretetemnek hálámnak is el nem évülő kifejezése!” Válaszútról távozva, Istennek hála, anyagilag megerősödött, lelkileg öntudatossá vált olyan gyülekezetei hagytam hátra, amelyben a nép és földesúr egymással karöltve, harmonikusan szolgálta a jobb jövőt és felülről való, erőket nyert a 10 év múlva elkövetkezett szomorú időkben való kitartásra.

1912. X. VlII-án a bihari egyházmegyébe kebelezett Hegyközpályi-i ref. egyházközség hívott meg rendes lelkipásztorának. A meghívást elfogadtam, és búcsút mondtam az én forrón szeretett Erdélyemnek. Akkor még nem sejtettem, hogy soha többé nem térhetek vissza Erdélybe, még a szívemhez nagyon hozzánőtt kedves helyeket meglátogatni sem. Nem tudtam hinni, hogy igaza lehet gr. Tisza Istvánnak, aki fülem hallatára azt mondta egy alkalommal Bánffy Albert bárónak: „mi lesz Albert, ha a házadban nehány év múlva oláh prefektusok fognak parancsolni?!”: elröpült mögöttem 14 verőfényes év és most jöttek a fellegek.

Hegyközpályival megváltozott és mintha vele együtt „Malus homo”-vá vált volna az egész világ. Hirtelen itt is sikerült egy új parókiát építtetnem, de egyebet semmit sem tudtam csinálni. Ennek a népnek a férfi tagjai halálosan meg voltak keményedve. Az egyházhoz ragaszkodtak, de Krisztust és az O evangéliumát semmiképpen sem szívlelték. A nők közt megindított bibliaköri mozgalmat bojkottálták, a vallásos estélyeket nem egyszer durván megzavarták, sőt még a gyermekeknek sem kellett a vasárnapi iskola. Követelték, hogy ne könyv nélkül imádkozzam a templomban, mert az nem érvényes. Ha nincs rá pénzem ők megveszik a Révész imakönyvét, ahhoz vannak hozzászokva, az a jó. Aztán amikor megvettem az imakönyvet azt követelték tovább, hogy kérjem el az özvegy papnétól a több mint negyven évig Pályiban szolgált néhai öreg pap prédikációit, amelyeket ők már majdnem könyv nélkül tudtak és azokat mondjam el ismét nekik. A katona sor alatt levő katonaköteles ifjúság különösen meg volt szélesedve, mintha vesztét érezte volna. A bolsevizmusról akkor még nem is hallottunk, de ott máris egészen bolsevista levegő volt. Nagy türelemmel, szeretettel mindent megpróbáltam, hogy egyenesbe hozzam a lelki útjukat.

Kezdett is a nők közt a keresztény közösségnek egy halvány magva kialakulni, de ezt is elseperte a világháború szele. Soha sehol annyi lelki megrázkódtatás nem ért, mint Hegyközpályiban. Ehhez járultak az otthonomban előállott fokozottabb egyenetlenkedések is. Az állandó izgalmaknak betege lettem, és végre is, hogy távozhassam onnen, kértem a nyugdíjaztatásomat.

1916. X. 1-től kezdődőleg az Országos Végrehajtó Bizottság nyugdíjazott. Karcagra költöztem, mert édesanyám, nővérem, és egyik bátyám már jóval elébb ott telepedett le. Karcagon vártam a halált. A csendességben azonban egészségem gyorsan helyreállt - és mert szakadatlan munkához voltam szokva, semmiképpen sem bírtam a tétlenséget. Örömmel fogadtam el tehát

69