Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Felsőszabolcsi Egyházmegye
cs FELSŐSZABOLCSI EGYHÁZMEGYE so tanfolyamnak és még az este útnak indultunk Munkács felé vonaton. Rettenetes lázas voltam. Munkácsra reggel érkeztünk 5 óra tájban s egyenesen a gyakorlótérre mentünk. Ott kiálltam, mert a lábaimra sem bírtam állni. Bevonulás után orvosi vizitre mentem. Beutaltak a csapatkorházba. Onnan hordágyon a járványkorházba vittek. Tífuszt állapítottak meg. 3 hónapig nyomtam a barak korház beteg ágyát. Nov.20-ikán jöttem ki onnan. 1916. január 4-ikén beosztottak a XVIII-ik menetszázadba ás lejöttünk Mahler József főhadnagy századparancsnokságával az olasz harctérre. A tiszti iskolát kitűnő sikerrel végeztem el. 72 társam között a 8-dik lettem. így bele estem azok közé, akiket az ezrednél valóságos őrmesterekké léptettek elő. Au.lóikén őrmester lettem. Ezzel a ranggal mentem ki a harctérre. Szakaszparancsnok voltam. Radmansdorfban 4 hétig, Savicaban 3 hétig állomásoztunk. Innen kerültünk Santa Lucia mellé, Modrejcébe, majd az első vonalba. A tűzkeresztségen már 1 Óikén estem át. Olasz támadást vertem vissza szakaszommal hajnalban, egy előretolt állásban. Május-júniusban 6 hétig Wocheimerfeitritzban kardos tiszti tanfolyamon voltam. Innen visszatérve a raj vonalba, zászlós lettem. 1917. februárban sárgaságba estem. 5 hétig nyomtam a veldesi tábori korház betegágyát. Márc. 17-ikén visszamentem a raj vonalba. Jelentkezéskor feltűnt a zászlóaljparancsnokomnak, hogy milyen sovány, vézna, sápadt gyerek vagyok. Megszánt. Hazaküldött a káderhoz, amely ekkor már Mezőkövesden volt. Ekkor már hadnagy voltam. Az előléptetés a kórházban talált. Március végén szabadságra jöttünk és onnan Mezőkövesdre bevonultam. Július 1-jén indultam a XXII.dik menetszázaddal a harctérre. Nem szerettem a kádernél a szolgálatot. A napi kivonulás fárasztó volt nagyon. Talán mert még a betegségem miatt legyengült fiatal szervezetem nem bírta. Ezért önként jelentkeztem ki a harctérre. Sivár, komisz és félelmetes világ volt mikor aug. elején bekerültünk a tüzvonalba tartaléknak. A helyet nem jegyeztem meg. Ott valahol Auca mögött egy hegy oldalban a második vonalat erősítgettük éjjel. Szept. 25-ikén indult a 12-ik Isonzo (7ik old.) csata. A tolmeini hidfőnél volt a fő átlövés. Ott küzdött a zászlóaljunk is, melynek századunk tartalékját képezte. Rettenetes volt az első napon. Egy 8-10 km.-es úton kellett végig menetelni, melyet az olasz zárótűzzel borított el. Szerencsére nem csapott belénk egy golyó sem. Az áttörés sikerült s így nagyobb veszélybe nem kerültünk. Az ellenséget üldöző élcsapatok nyomában mentünk a hegyeken keresztül Cibidálén át a hegyek vonalában Tovenáig. Itt egy hónapi pihenésünk volt. 1918. januárban a Monte Asolonen voltam a századdal. 2 hónapot töltöttünk ott a Brenta baloldalán. Márciusban leváltottak bennünket. A zászlóaljunkat a 39-dik közös gyalogezredbe osztották, engemet pedig elvezényeltek kardostiszti tanfolyamra, Meránba. Nem nagy kedvvel mentem. Sajnáltam a zászlóaljat ott hagyni. Meránban pedig nagyon kellemetes helyzetem volt. De nem szerettem. Németül nem tudtam, elvágytam. Szabadságot kértem, kaptam és bevonultam a 39-dik gyalogezred I-ső 227
