Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Felsőszabolcsi Egyházmegye

es FELSŐSZABOLCSI EGYHÁZMEGYE so

zászlóaljához, a III-dik századhoz, június 10-dikén. Június 15-dikén indult a nagy piavei csata. Az első vonalban küzdöttem. A Piávén szinte elsőnek keltem át egy pontonon. Az első rajvonalnak, melyet 2 szakasz és 1 rohamjárőr alkotott, én voltam a parancsnoka. Betörtem harmadmagammal az ellenséges állásokba. Elfogtunk ott két kavemában 70 olaszt körülbelöl. Büszke vagyok arra, hogy két emberemnek a harc hevében, az élethalál mezsgyéjén, ott a kavema szája előtt állva azt mondtam: „Fiúk! Ne dobjuk be a kavemába a hand-gránátot nehogy megöljük őket. Csak a szája elé!” így is történt. De még így is lett egy halott és 2 sebesült az első kavemánál. Az olasz hősi halott lábaim előtt hullott porba, félelmében reszketve ölelte át lábaimat és kegyelmet esengett riadt szemeivel. Rajta segíteni nem lehetett. Kiadta lelkét pár pillanat alatt. A Montello nevű magaslatot elfoglaltak. Fájdalom, hogy meg kellett állni. A tartalék nem tudott átkelni a Piaven. Másnap és harmadnap vergődtek át. Júni 17-ikén délután 1 órakor indultunk újból támadásra. Megközelítettük az olasz állásokat a vasúti vonalakat, de míg odáig jutottunk a gépfegyver shrapnel és gránáttüzben ezredünk megritkult s rohamra nem mehettünk. Századunk azonban alig veszített valamit. Rettenetes volt aztán a délután és az éjjel. Visszavonultunk. Elsőnek jöttünk vissza a Piaven. Innen Monte Orsóra kerültem. Századparancsnok lettem. Itt századomat egy éjjel szétverték gázgránáttal. Alig maradt 102 emberemből 35. Szomorú, kilátástalan volt okt. hó végén a harctéri helyzet. Mi ellenséges támadást vertünk ugyan vissza, de azért valami bágyadtság, csüggedés szállta meg a lelkünket. Okt. 31-én visszavonultunk. Ekkor még nem sejtettük, hogy itt a vég.

Nov. 1 -ikén piszkosan, tetvesen, sápadt véznán érkeztem meg Debrecenbe. Egyenesen a Kollégiumba mentem. Ott beiratkoztam a theologiára. Pár nap múlva, nov. 22-ikén leszereltem. Egy hétig Gégényben voltam s dec. 15-ikén megkezdtem a kollokválást. A theológiát mint katonahallgató rövidítve végeztem. 1919. szept.-ben alapvizsgáztam. 1920. okt.-ben káplániztam, 1921. szept.-ben papiztam. Közben Kocsordon és Gégényben voltam exmittált majd rendes segédlelkész.

Innen 1923. szept. 16.-ikán megválasztott a tiszarádi gyülekezet közfelkiáltással. Oda nov. 21-ikén beköltöztem s 25-ikén beiktattak. Nagy lelkesedéssel fogtam ott munkához. Hetenkint 4 estélyt is rendeztem. A népművelés és hit mélyítés volt a legfőbb célom. Míg rá nem untak a gyakori összejövetelre, szépen ment is a dolog. Én fáradhatatlan voltam. Megindítottam a templomépítés ügyét. Országos gyűjtést rendeztem. 1926. nov. 25-ikénfelavattuk az új templomot 40.000P-vel épült. 1926-ban felavattuk az új 2 tantermes iskolát. 20.000 P-vel épült. Sajnos, ránktört a gazdasági válság. A termény ára a mély pontra szállott. A hívek eladósodtak, fizetésképtelenekké váltak. Az egyház magán úgy segített, hogy 50 hold földet eladott. Magam is rettentően eladósodtam. A falu gazdái 2 kivételével védett adósokká lettek nyilvánítva. Rettentő tojástánc, lavírozás és

228