Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Békés-Bánáti Egyházmegye

es BÉKÉS-BÁNÁTI EGYHÁZMEGYE so

becsülöm, tisztelem a sógorom. Neki panaszolta el édes anyám bánatát, hogy a betegségénél is jobban fáj neki az, hogy pályám derékba törik és nem teljesülhet fia célja. Erre a nem várt kérdésre azt válaszolta sógorom, hogy ha már így van, ö vállalja az első év költségeit, de a többit nem biztosítja. Mikor ezt hallottam kitörő lelkesedéssel ugrottam nyakába és olyan nemes volt gesztusa számomra, hogy minden hibáját elfelejtettem és örökre szívembe zártam.

Elutazásomhoz az anyagiak meglettek most már, valami azonban mégis vissza tartott: édesanyám beteg ágya. Ha vissza gondolok -Istenem!- milyen nehéz szívvel váltam meg tőle, hiszen előre tudtuk nem fog soha meggyógyulni; az volt a kérésem a jó Istentől, csak megérhetné, még mi elvégezzük öcsémmel az iskolát és megláthatna bennünket az életben, hogy örülhessen gyermekei gyermekeiben és boldogságában. Sajnos ezt az örömöt már nem engedte meg neki a Mindenható Isten, mert 6 évi nehéz betegség után, közvetlen az én papi vizsgám előtt 3 héttel magához szólította sokat szenvedett életét. Halála mindnyájunkra nagy csapás volt, érthetetlenül álltam az életben és azt hittem megszakad a szívem. Nem akarom azonban az ő drága emlékével kitölteni az időt, de nem mulaszthatom el megemlíteni, mert édesanyja mindenkinek egy van és ha azt elveszti, életének forduló pontjához ér el minden gyermek, vagy férfi.

Hogy milyen nagy azonban az Isten jósága, szeretete -szinte kibeszélhetetlen ember gyermekeihez.

A theológai tanulmányaim a debreceni egyetem hittudományi karán kezdtem 1928.szept.-ben. Mint szegény jó tanuló gyermek tandíjmentességet és kedvezményes helyet nyertem úgy az egyetemen, mint a Kollégiumban. Nagy kedvvel és szorgalommal végeztem a feladatom, mert rajtam függött beteg édesanyám szeme, a család szeme és kötelezettségemnek pontosan, lelkiismeretesen rendes időben eleget tetem. Soha bajom nem volt professzoraimmal tanulás, vagy magaviselet miatt, sőt- kölcsönös szeretet által, ma is kivétel nélkül minden tanárom gyermeki szeretettel szeretem. Ez nem hízelgés, nehogy azt gondolja akárki is, mivel vizsga előtt állok, csupán őszinte, lélekből jövő vallomás, mely kitömi vágyik belőlem, valahányszor diák éveimre gondolok vissza. Ennek jellemzésére elég legyen egyetlen példát említenem. Mikor a papi vizsgára készültem, teljes reménységgel voltam eltelve, hiszen soha, egyetlen kollokviumon alapvizsgámon, kápláni vizsgámon nem történt baj, mindig átmentem, sőt indexem szerint jeles, jó kollokviumaim uralják diák éveim lapjait. A papi vizsgám előtt azonban, mint

110