Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Békés-Bánáti Egyházmegye
C3 BÉKÉS - BÁNÁTI EGYHÁZMEGYE so együtt hordta a téglát, a maltert és együtt szedtük a sínek közt a füvet. Emlékszem-mondom- és nem bántam meg, sőt örülök, hogy így történt. Isten ekkor is megmutatta, hogy mit tegyek és hogy ma itt vagyok, azt is egyedül Neki köszönhetem. Érettségi vizsgám után elhatároztuk néhányan, hogy theológiára megyünk. Természetesen titokban. Bensőleg rég eldöntöttem magamban, azonban nyilvánosságra nem mertem hozni. Az a rémes aggodalom, mely mindig feltornyosult előttem, most sem felejtkezett meg rólam. Vagy talán nem véletlen volt ez, mint én akkor gondoltam, hanem amint most látom- tíz év távlatából- Isten keze. Akkor azonban rémesen fájt, hogy előre elgondolt tervem és célom, mindig derékba akarja tömi, a kegyetlen és mostoha sors. Most még viharteltebb felhő jelent meg családunk egén. Édes anyám súlyos agyvérzésben élet-halál közt lebegett. Három orvos is volt egyszerre nála és csak néhány napi állandó rettegés után fordult állapota jobbra. Teljesen azonban sosem gyógyult meg. Hat hosszú évig nyomta az ágyat állandó orvosi felügyelet mellett. Egész családunkra nagy csapás volt az ő kidőlése, de különösen számomra, aki olyan sokat köszönhettem neki. Úgy gondoltam: nekem most már befellegzett és könnyes szemmel néztem az egyetem felé, mely elérhetetlen magasságban állott előttem. Pedig milyen sok és szép reménnyel voltam eltelve...pap leszek.... taníthatok sok-sok gyermeket. Elhatároztam, hogy én is úgy nevelem, tanítom őket, mint engem tanított és oktatott hitoktatóm. Most azonban kivihetetlennek láttam én is jövőmet. Kezdtem beletörődni sorsomba. Apám egész nap kereset után látott, mivel kereskedő ember volt. Beszélni nem nagyon lehetett, mert hangszálait is érte a szél, csak én beszéltem, olvastam neki, hogy figyelmét eltereljem. Mivel vallásos asszony volt, nagyon szerette, ha a bibliából olvastam fel. Amikor elfelejtettem, mindig figyelmeztetett: édes fiam olvass tovább a bibliából, ahol tegnap elhagytad. Őszintén bevallom rám fért a figyelmeztetés, mert addig rendszeresen nem olvastam e könyvet, azonban ő annyira megszerettette, hogy azon a nyáron elolvastam —először- az újszövetséget. Nagyon megszerettem a bibliát és most már még jobban fájt, hogy nem mehetek theológiára; édes anyám is látta, hogy milyen nagy fájdalmam van, azért amikor jobban lett elhivattam magához testvérét, aki addig ránk se nézett, valami miatt megsértődött; mikor eljött és látta édes anyám súlyos állapotát -sohasem felejtem el azt a jelenetet- lehajolt hozzá és a dacos büszke férfi könnyek közt kért bocsánatot. Valami szívbemarkoló látvány volt, különösen nekünk, gyermekeknek és azóta sok mindentől eltekintve 109
