Balogh Béla: A máramarosszigeti református líceum története - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 17. (Debrecen, 2013)
BEVEZETÉS
BEVEZETÉS A magyarországi és erdélyi iskolák történetével foglalkozó szakemberek is gyakran megfeledkeznek arról, hogy az első világháború végéig Máramarosszigeten több évszázados múlttal rendelkező főgimnázium és jogakadémia létezett. Az internátussal kiegészült intézet az 1820-as évektől kezdve a Máramarosszigeti Helvét Hitvallású (református) Líceum néven működött. Hivatalosan sosem nevezték kollégiumnak. A diákok azonban maguk között, főként az intézet keretében működő otthont, már a XVIII. század negyedik évtizedétől kezdve, okmányilag is bizonyíthatóan, „collegium” névvel illették.13 Az 1867-es kiegyezést követő fél évszázad alatt a vizsgákra jelentkezett gimnazista és joghallgató diákok összlétszáma az 1887-98-as tanév végén volt a legmagasabb. Ekkor 325 gimnazista és 154 joghallgató, összesen 479 fő jelenlétét jelzik a források. Ez az adat egyben az intézet életében joghallgatói csúcsot is jelentett, míg csupán a gimnazisták létszámát tekintve a látogatottság az 1889—1890-es tanévben volt a legmagasabb: 399 fő. A szigeti római katolikus (piarista) iskola bővítése, az ugyancsak szigeti állami felsőbb leányiskola 1877 után történt fokozatos megerősödése, s nem utolsó sorban a környék (Nagybánya, Szatmárnémeti, Beregszász stb.) állatni és felekezeti iskoláinak főgimnáziumi szintre történt emelése és gyarapodása, a szigeti református líceum keretében működő főgimnázium vonzási körét fokozatosan szűkítette. De a líceum keretében virágzó Jogakadémiával kiegészülve, az első világégés végéig a szigeti líceum mindvégig Észak-Kelet Magyarország legfontosabb közoktatási intézete maradt. Voltak évek, amikor a vizsgázott joghallgatók számát tekintve, a magyarországi és erdélyi protestáns tanintézetek közül Máramarosszigetet csupán Debrecen előzte meg. A líceum abban a városban működött, amely a soknemzetiségű (ruszin, román, zsidó, magyar, német stb.) Máramaros vármegye közigazgatási és művelődési központját képezte. Az ország északkeleti részén, a Galíciával és Bukovinával határos Máramarosban pedig a magyarság számaránya soha nem érte el a 10%-ot.14 Sokan ezért a hírneves iskola létezését a „csodás” jelzővel is illették, működését támogató hatalmas állami kedvezményeket és segítségadást sejtettek a csoda mögött. Az iskola múltjára vonatkozó források azonban mást bizonyítanak. Amint azt látni fogjuk, az 1880-as évek második felétől kezdve, főként a tanárok fizetésének biztosítása terén, az iskola állami támogatásra is számíthatott. Az intézet fenntartásához és bővítéséhez szükséges anyagi alapok döntő hányadát azonban megléte végéig, saját erőből biztosította. Az intézet gondnokainak és igazgatóinak évszázadokra visszanyúló tapasztalatuk volt abban, hogyan lehet a kevésből is a legszükségesebbet előteremteni. Mert a 11
