Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
béke-gyűlését! Előadókat kért fel. Üdvözlő táviratokat olvasott fel, talán még az elnöki csengőt is megszólaltatta... Elnök úr kérem! A magyar népnek egyik nagyon alázatos szolgája kér most szót. Tessék megengedni, hogy szólhassak. Nem magamért. Önért. Önökért. Az egész béke-mozgalomért! Nem engedi meg Elnök úr? Nem? Itt nincs helye olyan magyarnak, aki a rendszer szégyen-bélyegét hordozza a homlokán? Itt nem szabad szólni annak, aki Püspök úr szavai szerint most csak fajármot visel, de viselhet még vasjármot is. Nem baj Püspök úr. Mégis elmondom, miért jöttem. Elnök úr kérem! Én onnan a mélyből jöttem. Én vagyok a névtelen magyar. Nincs munkaérdemrendem. Nem vagyok a szocialista munka hőse. Sem éltraktoros, sem népfrontbizottsági tag. Még tanácstag se vagyok. Én a Nép vagyok! - Elnök úr! A Nép, amelyik azt üzeni Önnek és önöknek, hogy már elég volt ezekből a látványos békekongresszusokból. Most már ne tessenek szónokolni a békéről. Se aláírást ne kérjenek tőlünk. Mi most már valóban és igazán békességet kérünk Elnök úr! Olyan békességet, amelyben a magyar paraszt nyugodtan szánthat tavasz alá, álmodhat dús aratásról, vidám szüretről. Békességet kérünk, amelyben a magyar kisiparos csöndben munkálkodhatik és nem kell reszketnie az adóbehajtóktól. Békességet, amelyben a kereskedők boldogan kínálhatják portékájukat. Békességet! Békességet! Békességet! Olyant, amikor egyik magyart nem uszítják a másik magyar ellen osztályharc címén. Elnök úr! Mi békeszerető nép vagyunk! Csak azóta dúl itt valami vulkanikus erejű háború, mióta vörös korbács hajtja magyart a magyar ellen. Megtanultuk már mi, szegény magyar népek, hogy a bolsevizmus egyik ideológiai alaptétele: a harc. A bőrünkön tanultuk és tanuljuk már tíz esztendő óta ezt a véres leckét. Elég volt már! Most már szeretnénk békességben élni. Engedjék meg Elnök úr, hogy a sebeket meggyógyíthassuk már, a romokat felépíthessük, a szétszórtakat haza ölelhessük, a foglyokat szabad embereknek lássuk. És mindenek fölött - Elnök úr kérem - lehessünk magyarok! .. .Magyarok! Bocsánatot kérek az Elnök úrtól és a békekongresszustól, ha ünneprontó volnék. Nem tehetek másként. Jeremiással zokogjuk a kongresszusi terem felé: „...hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség, és nincs békesség!” - Aztán csöndben, ahogy jöttem, már megyek is... Hadd köszönjek el a jézusi köszöntéssel: „Békesség e háznak!” 1955. március hó 54
