Sinai Miklós: Elmélkedések M. Minucius Felix Octaviusához - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 14. (Debrecen, 2008)
képmását csináltatta, s ezt egy forgalmas helyre kitévén, mikor mindenki tisztelte, megmutatta, hogy honnan olvasztották ki, hogy ezzel bizonyítsa, hogy eredetének silány volta nem kell, hogy királyi tiszteletének ártson. Lásd Hérodotosz 2. könyv 172. fejezet. Et ab inpurato homine levigatur - Es tisztátalan eletu ember pallérozza vagy simittya meg. Az impuratus szó a tisztátalan életű emberre helyes szó; Terentius többször is alkalmazta. így az Elősdi III. felvonásának 64. sorában: Impuratusne ille? - Nemde mocskos ember? Azután az V. felvonás VII. jelenetének 69. sorában: Tum hunc impuratum poterimus nostro modo ulcisci. - Ezt a mocskos embert a magunk módján megbosszuljuk. A levigare pedig vagy inkább laevigare: minden érdességet eltüntetni, s valamit lágy síkúvá és egyenlővé tenni. Innen mondta Plinius a 13. könyv 2. §.-ában Scabritia chartae laevigatur dente. - a lap ragyáit foggal teszik simává. Ebben a mondatban pedig a képmások hiábavalósága elleni érvet hoz fel, a mesterek gazságából vezeti le, mely mesterek igen gyakran a legnagyobb szakértői a képmásoknak. Ugyanezzel az érvvel élt Justinus Martyr is az Apológia II. könyvében, ahol ezt mondja: óti oi toutov Tex^tTcu aaeXyeis Te Kai Tiaaav aSiKiav exouai quia horum opifices impudici et homines iniustissimi sunt, quippe qui, ita pergit Justinus ancillas etiam suas operis istiusmodi adiutrices constuprant. - Mivel ezeknek a mesterei szégyentelenek és a legnagyobb gazemberek, hiszen - folytatja Justinus - még a rabszolganőket is, aki ilyesfajta munkájuk segítői, meggyalázzák. Nec sentit suae nativitatis iniuriam - Meg sem érzi ez az isten azt a bosszúságot azt a motskot amellyet rajta tésznek az ő kezdeteben vagy eredeteben, valamint hogy az után azt sem érzi amint ti őtett tisztelitek imádván őket. Nisi forte nondum deus saxum est, vel lignum vel argentum - hanem ha tálán azt modjatok hogy a kép a meddig az mester ember bánik vélle nem Isten hanem az meg addig tsak kő, fa vagy ezüst. Ezekkel a szavakkal Octavius a pogányok bizonyos ellenvetésével száll szembe, mellyel az ő előző szavait illethetnék, amennyiben ő a képmások nyers és a mesterek keze alatt izzadó anyagát istennek nevezte, fából valónak, ezüstből valónak és kőből valónak, s róla azt mondta, hogy felfüggesztik, vágják, gyalulják, fűrészelik stb. Már erre a kijelentésére feltételezi Octavius, hogy szembeszáll vele valamely pogány, s azt fogja kiabálni, hogy ő nem hiszi akkor, hogy isten az az anyag, amelyet a mester feldolgoz, hanem az csak szikla. A pogányok ezen ellenvetésére felel Octavius egészen ennek 297
