Sinai Miklós: Elmélkedések M. Minucius Felix Octaviusához - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 14. (Debrecen, 2008)
a XXIII. fejezetnek a végéig. E feleletben arra tér rá, hogy a pogányok úgy hiszik, hogy a felszentelés s az imádat alapján lesznek a képek istenek, tehát az emberek akarata és az ő megegyezésük szerint. így hasonlóan istennek lehet tartani közülük azokat, hogyha a mester akarata szerint istennek rendeltetnek és formáltatnak, míg az emberek hasonló akarata szerint felszentelik őket, mert mindkét módon egyedül az ember akarata alkot hasonló s azonos hatást. Hogy ezt a feleletet kifejtse Octavius, az első helyen ezt a kérdést teszi fel: Quando igitur hic nascitur Mikor leszen hát ez Istenné? — Ecce ornatur, consecratur oratur tunc postremo deus est, cum homo illum voluit, (lám, felékesítik, felszentelik, imádják, végrevalahára istenné lett, amikor az ember annak jelentette ki) Ezekkel a szavakkal leírja Octavius, hogy a pogányoknál mi teszi a képet a vallásos tisztelet tárgyává. Ez nem ment egyébként végbe csak az ő vélekedésük szerint. A bálványnak az isteni természet és hatalom akkor adatott meg, amely isteni természet szerint kellett, hogy megadassák. Ehhez három dolgot követeltek meg. Először, hogy különböző tárgyakkal, méghozzá drágákkal díszítsék fel, amely dolgok a járatlan sokaság lelkét beárnyékolják. Másodszor az volt, hogy így földíszítve s csinosítva fölszenteljék. A rómaiaknál semmi sem volt olyan ünnepélyes, mint a fölszentelés napja. Azok a szavak, amelyekkel az ilyesfajta fölszentelést végezték, elvesztek együtt a bálványok tiszteletével, ha ugyan voltak ilyenek. Néhányan úgy gondolják ugyanis, hogy egyáltalán nem is voltak ilyenek. Firmicus A pogány népek tévedése c. munkájában a következő módon hja le, hogy ízisz képmását hogyan szentelték fel: Eius simulacrum in lectica poni solere et cum populus per numeros digestis fletibus lamentatus hymnos cecinisset, et facta se lamentatione satiasset, iacentis statuae membra componebantur saxumque erigebatur. Tum omnium qui flebant fauces pontifex ungebat, quibus perunctis hoc lento murmure insussurrabat. Confidite initiati sacris numinis servatoris: est enim ex labore nobis salus. - Az ő képmását hordszékre szokták helyezni, és amikor a nép a metrumban szerkesztett sírással panaszkodván a himnuszokat végigénekelte, és a panszkodással betelt, a fekvő szobor testrészeit összerakták, és kőemelvényt emeltek. Ekkor mindazoknak, akik sirattak, torkát a pap megkente, s miután megkente, csöndes mormogással ezt suttogta: Bízzatok a megváltó isten áldozatába beavatottak, ugyanis a fájdalomból van nekünk üdvösségünk. Ami még szükséges volt, egy imádás, amelyet a római nép papjainak imakönyvéből mondtak, ám ezek a könyörgések a könyvekkel együtt odalettek, s ránk nem maradtak példányok. Lásd a továbbiakat Samuel Pitiscusnál a Római régiségek lexikonában, I. kötet 544, oldal. 298
